Egy másik filmben
Orosz Ibolya
2014.03.25.
LXIX. évf. 13. szám

Kaptam egy SMS-t: „Tadić mellett ülök a Bécsből Splitbe tartó repülőn.” Az üzenetet a fiam írta. No, nem tegnap. Hanem bő másfél évvel ezelőtt — 2012 augusztusában. Hogy miért őriztem meg mégis a telefonomban? Talán azért, mert így akartam emlékezni rá. Nem a politikusra, a Demokrata Párt elnökére, nem a (két mandátumban is) szerbiai államfő Boris Tadićra. Hanem mint magánemberre. Aki úgy utazik egy légitársaság fapados járatán, mint bárki más (minden fölhajtás és külön kíséret nélkül).

Azon az éjszakán (2012. május 6.) ugyanis, miután vesztesként került ki a szerbiai elnökválasztásból, azzal búcsúzott: „Találkozunk majd egy másik filmben.” Akkor azt hittem (szerettem volna hinni), hogy ez a másik film a magánemberről, egy ívelő civil karrierről szól majd. Ezt a feltételezést látszott alátámasztani utóbb az a tény is, hogy 2012 novemberében nem jelöltette magát pártjában az elnöki posztra — a DP elnöke Dragan Đilas lett. Nos, nem ez történt. Változott a forgatókönyv. 2014 februárjának elején visszatért a politikába. Sajnos. Sajnos, gondolhatta ő maga is március 16-ának éjszakáján, amikor — az előrehozott választások számára lesújtó eredményének hallatán — öt percre ki kellett mennie sétálni, nagy levegőt venni.

Tudjuk: a DP tiszteletbeli elnökeként — egy, a választásokkal kapcsolatos ügyben — pártjában alulmaradt a véleményével. Sértődöttségében az idén január 30-án kilépett a Demokrata Pártból. Amit nyilvánosan azzal okolt meg: nem akar egy olyan pártban maradni, ahová olyan egyének térnek vissza, akik miatt „sárga tolvajok” néven emlegetik a demokratákat. Ahol sokan korrupciógyanús ügyekbe keveredtek, és sokan csak a saját gazdagodásukat tartják fontosnak. Kár volt kifakadnia, és kiteregetni a szennyest, mert megkerülhetetlen a kérdés: ő maga vajon mit tett ez ellen a pártelnökösködésének hosszú évei alatt? Nekem már nem tudott különösebb csalódást okozni. Sem a kitálalásával, sem azzal, hogy Új Demokrata Pártot alapítva indult a nemrég megtartott parlamenti választáson. Már évekkel korábban elengedtem őt. Annak dátumát is tudom, amikor mint politikust leírtam: 2008. október 18. Csalódtam benne végleg, mivel a nevezett napon Tadić és Dačić aláírta a DP és az SZSZP megbékéléséről szóló deklarációt. Azt a dokumentumot, melyben szó sem esik arról, hogy a szocialisták elhatárolódnának a múltjuktól. A szocialisták elnöke úgy tett: miért is kellett volna, hiszen mindkét pártot nagy veszteség érte. Ők Miloševićet gyászolják, a demokraták meg a meggyilkolt miniszterelnököt, Zoran Đinđićet. Vizuális típus vagyok (nem tehetek róla), és elborzadtam attól, amit lelki szemeimmel láttam: ahogy egymás vállára borulva sírnak.

Szerintem nem kellett volna visszatérnie a politikába. Legalábbis nem most. Főleg nem így. A választási eredmények is ezt bizonyítják: mindkét DP csúnyán leszerepelt. Đilas is, Tadić is. Ketten együtt is jóval kevesebb mandátumot szereztek, mint a szocialisták tömörülését vezető Ivica Dačić. Az pedig, hogy a 2000. október 5-ei események szereplői közül Čedomir Jovanović, Vojislav Koštunica és Mlađan Dinkić be sem jutott a szerbiai parlamentbe, arra enged következtetni: megbüntették őket a választók, amiért nem teljesítették az ígéreteiket. Nem a szocialisták, és nem is a haladók, hanem éppen ők voltak azok, akik a demokrácia zászlaja alatt lerombolták a polgári Szerbiát. „Úgy megutáltatták velünk a demokráciát, ahogyan annak idején Mirjana Marković lejáratta a baloldali eszméket” — mondta még a választások előtt a neves színházi rendező, Kokan Mladenović.

Megbüntették őket a választópolgárok — ez a minapi választások kimenetelének egyik olvasata. A másik olvasata az, hogy Szerbiában a nép (mindig, változatlanul és olthatatlanul) vezérre, erős kézre vágyik. S lám, a választás utáni második napon világra szóló hírre ébredtünk: letartóztatták a drogmaffia főnökét, Darko Šarićot. Ahogyan azt a haladók elnöke, Aleksandar Vučić még a választási kampányban megígérte. Szó se róla: az illetékes szolgálatok/szervek több hónapos kemény munkája van benne, és szoros nemzetközi koordináció eredménye, hogy a narkóbáró feladta magát.

És a bombasztikus hírek nélküli hétköznapjainkban, a mindennapi életünkben vajon milyen változásokat hoz az a tény, hogy az SZHP abszolút többséget szerzett a parlamentben? Fogalmam sincs. Erre pillanatnyilag a legnevesebb honi politikai elemzők sem tudják a választ. De van egy kérdés, amely nagyon foglalkoztat. Umberto Eco regényét olvasom, melynek főszereplője a minden hájjal megkent Simone Simonini (kitalált személy, ám „mindmáig itt van közöttünk”), akinek az összeesküvés-elméletek gyártása, a besúgás és az okirat-hamisítás a mestersége. A regény címe: A prágai temető. A kötet borítóján — stílusosan, sírfeliratként — a következő olvasható: HA NINCS ELLENSÉG, MIVEL BIZTASSUK A NÉPET? Hát, ez az.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..