Egy lépés az álmok felé

Egy lépés az álmok felé

Beszélgetés Bús Hajnalkával, aki a Ja imam talenat című show-műsorban mindenkit lenyűgözött

Magyar takarítónő ejtette ámulatba Szerbiát, olvasom az egyik cikk címét. Bús Hajnalka Bajmokon él férjével és két gyermekével. A szabadkai Lazar Nešić Vegyészeti-technológiai Középiskolában takarítónő. A zsűri talán ennek tudatában jelentette ki, hogy felmosta velük a padlót... És ízlés- és értékzavaros világunkban van mit takarítani...

* Egyik napról a másikra a figyelem központjába kerültél. Hogyan éled át mindezt?
— Pozitív sokként. Végül is erről álmodtam, talán nem ilyen mértékben, és nem gondoltam, hogy egyik napról a másikra ekkora lesz az érdeklődés irántam. Nem is értem igazán, de kétségtelenül fürdök a sikerben, ha ezt annak lehet nevezni, és nagyon jólesik, és várom, hogy mi lesz a kimenetele.

* A YouTube-ra november 25-én került fel a fellépésedet megörökítő videó. Eddig több mint 130 000-en nézték meg. A kommentárok többsége lelkesítő, de van néhány elmarasztaló is. Hogyan dolgozod fel ezeket?
— Nemigen olvasom a kommentárokat. A gyerekeim szokták közölni velem, hogy miket írnak, főleg a jókat. De van, akinek nem tetszik, ahogyan énekelek. Valaki például megjegyezte, hogy nem tudok énekelni. Lehet, hogy helyt adok ennek a véleménynek, mert én nem tanultam énekelni. Nem tanult dolog ez nálam, hanem tehetség csupán. Ha ezt nemtudásnak mondják, akkor legyen az. Egyszerűen nem veszek tudomást ezekről a véleményekről, mert nem befolyásolják pozitívan az én hozzáállásomat, és ha valaki nem tud hozzáadni ahhoz, ami én vagyok, hogy minél többet tudjak megmutatni, kihozni magamból, hogy minél jobban megnyíljak a közönségnek, akkor az nem érdekes számomra. Korábban előfordult, hogy valaki azt mondta, semmirevaló a hangom. Annyira összetörtem, annyira megviselt, hogy utána fél évig szégyelltem magam előtt is énekelni. 
A tehetséget, a művészlelket pátyolgatni kell, és nem kritikával összezavarni, ledorongolni. A tehetség olyan, mint a virágszirom, harmattal kell locsolni, nem pedig esővel.
Nem akarok olyan dolgokkal foglalkozni, amik elbizonytalaníthatnak. Nekem a hangom az eszközöm, amivel szeretnék hatni az emberekre. Amikor kiállok a színpadra, a hangokat szétszórom, mint a virágokat...

* Ez a fellépés mennyire hozott közelebb ahhoz, hogy megismerd magadat?
— Én tisztában vagyok azzal, hogy ki vagyok, és arra törekszem, hogy mások is megismerjenek. Az én kis belső világomat nemigen ismeri senki a férjemen és a gyerekeimen kívül.

* A férjed ellenezte, hogy benevezz a show-műsorba...
— Igen. Kimondottan ellene volt. Azt mondta, hogy én ezzel nagyot bukhatok, de nagyot is nyerhetek. És azt is mondta, hogy 38 évesen öreg vagyok ehhez. Elbizonytalanított, és egy péntek este úgy döntöttem, hogy nem megyek sehova, és ezt elmondtam mindenkinek, aki tudta, hogy mire készülök. Közöltem, hogy maradok a homály biztonságában. Szombaton aztán hajnali négykor fölkeltem, rendbe szedtem magam, megmostam a hajamat, kisminkeltem, és hangosan, először magamnak, kimondtam, hogy megyek. A férjem félálomban felkelt, és csak annyit mondott, hogy ez őrültség, és megkérdezte, hogy normális vagyok-e. Azt mondtam, hogy igen, és kiléptem a kapun. Amikor a falu felé vettem az irányt, és már láttam a busz lámpáit, én is föltettem magamnak a kérdést, hogy valóban normális vagyok-e, de léptem egy nagyot az álmaim felé, és nem bántam meg. És azóta a férjem véleménye is megváltozott. Várjuk, hogy bekerülök-e a középdöntőbe. Szerinte ki mást hívnának be, ha nem engem... :)

* Álmokról beszéltél. Mik ezek az álmok?
— Mindig énekelni szerettem volna, nem egy folyosón, nem fürdőszobában, csak azért mert annak jó az akusztikája. Úgy éreztem, hogy van tehetségem, hangom, mondanivalóm, amit szívesen megosztanék a többi emberrel, és... jól gondoltam...

* Milyen stílusok állnak hozzád a legközelebb?
— Az egész életemre nagyon nagy hatással volt az apám, Lakatos Ferenc Zsiga, aki zenész volt, bluesos dolgokat hallgatott, részt vett például a Zöld hajú lány rockoperában, a Gyere, haver című dalt adta elő. A hatása pozitív és negatív is volt. A pozitív a zenei életéből fakadt. Láttam, hogyan készül a koncertekre, hogyan fújja a szaxofont, mennyi átéléssel. Ez meghatározta a zenéhez való hozzáállásomat, egyszerűen magamba szívtam a zene imádatát és varázsát.

* Kik az eszményképeid?
— Volt egy kislemezem. Aretha Frankliné. Olyan nőies volt, akkora erő volt benne, hogy azt mondtam, ez kell nekem. Hatodikos voltam, amikor Whitney Houston kiadta az első albumát, melynek a címe Where Do Broken Hearts Go? (Hová, merre mennek az összetört szívek?) Nehezen, nagy szegénységben éltünk. De anyu azon a napon paprikást főzött. Ünnep volt ez nálunk. És akkor a tévében megszólalt Whitney, odaszaladtam, ámulva néztem, hallgattam, anyám utánam szólt, hogy megeszik az ünnepi ebédet. Mondtam, csak egyék. Két napig nem ettünk rendesen, most meg volt mit, én meg otthagytam, és hallgattam Whitneyt. Anyám kíváncsi volt, hogy miért hagytam ott az ebédet, és megnézte, mit csinálok. Azt mondta, hogy Whitney-nek valóban milyen gyönyörű a hangja, és hogy milyen szép nő. Aztán jött a meglepetés. 14 születésnapomra édesanyám megvette nekem Whitney első albumát. A zenei ízlésemet még olyan énekesnők határozták meg, mint Donna Summer, Chaka Khan, Diana Ross... Nem tudok mindent előadni Whitney-től. Fölfogtam, hogy ő a csúcs, hogy mások se tudták, tudják utánozni, hát miért tudnám én... Próbálok közös síkon mozogni vele,  és közben magamat is adni, mert különben nincsen értelme. Whitney-től mindig várták a csodát, mert amikor ő megszólalt,  olyankor mindig csoda történt. Amikor ez nem történik meg, akkor banális minden... Próbálom mindig megtalálni magamat a számokban, hogy hív-e az a dal engem, hogy elénekeljem, vagy sem... A Ja imam talenat show-műsorban Aretha Franklin Drown In My Own Tears című számát énekeltem. Főzés közben tanultam meg. Aretha tiltakozása, dühe a partnere iránt annyira megfogott, hogy mindenképpen el akartam énekelni. Valószínűleg azért volt ez a dal ilyen hatással rám, mert az édesanyám némán tűrte a megaláztatásokat az apám részéről, és én úgy gondoltam, hogy ebben a számban benne van mindaz, amit az anyám kimondhatott volna...

* A pozitív hatás mellett itt lép fel tehát édesapád negatív hatása...
— Kifelé ő azt mutatta, hogy kiváló zenész, barát, viszont mint családapa és férj nem állta meg a helyét, és e tulajdonsága én csalódtam benne, mert láttam az osztálytársaimat, mennyire nyugodtak, mennyire harmonikus családi életet élnek, én pedig nem tudtam elképzelni, hogy az milyen lehet. A gyerekek nagyon aranyosak, de tudnak kegyetlenek is lenni, és én ezt éltem meg, a gúnyolódások célpontja voltam az iskolában. Apám minden pénzünket elitta, és volt, amikor hónapokig áram nélkül voltunk a lakásunkban, és olajos kenyeret ettünk,  paprikával, sóval meg hagymával. Ilyen kettősségben éltem. Amikor kialakulóban volt a személyiségem, kellett volna a biztonság, a jó, és ez nekem nem adatott meg az édesapám miatt. Ezt ellensúlyozta az édesanyám szeretete, rajongása, mert neki a gyerekei jelentették az életet. És az ő rajongása irántunk ebben a küzdelemben különleges volt. Vérrákja volt, amiről én sokáig nem tudtam semmit. 15 éves voltam, decemberben befeküdt a kórházba, kérdeztem, hogy van, azt mondta, jól. A szája mosolygott, a szeme szomorú volt... Édesanyám szenvedő alanya volt apám kegyetlenségének és a szegénységnek, ami beborított bennünket... De mi voltunk az élete, ahogyan most nekem a két fiam, Robi és Roland. A legszebb, ami egy nővel történhet az életében, azok a gyermekei... Én őket arra próbálom tanítani, hogy úgy bánjanak másokkal, ahogyan ők szeretnék, hogy mások bánjanak velük. Hogy a szegényekbe ne rúgjanak bele, hanem segítsék őket. Amikor az első férjemtől elváltam, Robi fiam nagyon pici volt. Még beszélni sem tudott, megállt a frizsider előtt, és csettintgetett a nyelvével. Éhes volt. A frizsider meg üres. Nagy szegénységben éltünk...  

* Mi az, amit te most ki szeretnél mondani az énekléssel?
— Azt, hogy létezem. Hogy nő vagyok. Hogy szeretek élni, akármilyen életem volt is eddig. Hogy szeretnék jobban élni, szeretetet, bizalmat, melegséget sugallni és nyújtani az embereknek.

* Hol látod magadat négy-öt év múlva?
— Nem engedhetem meg magamnak, hogy ábrándozzak, mert túlságosan a realitások talajára kényszerített az élet. Abban reménykedem, hogy bekerülök a középdöntőbe, és kapok egy olyan lehetőséget, hogy kiválóan szólaljak meg, és ennek foganatja lesz, és örülnek majd nekem az emberek. Tudod, most nem is a hangomra vagyok a legbüszkébb, hanem  a bátorságomra, a kitartásomra, hogy legyőztem a félelmet, a pénztelenséggel járó gondokat. Én már most ezzel győztes vagyok... Ha nem is jutok tovább, meghajolok, pontot teszek az álmaim végére, és elégedetten, mosolyogva távozom...
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy lépés az álmok felé
Irodalom
  • Hét Nap
  • 2018.04.10.
  • LXXIII. évfolyam 15. szám
Facebook

Támogatóink