home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Egy kórus, melyhez jó érzés tartozni
Szerda Zsófia
2021.12.28.
LXXVI. évf. 51. szám
Egy kórus, melyhez jó érzés tartozni

Stefaniga Ottília és az óbecsei Schola Cantorum kórus már nem csak a becsei hívek előtt ismert. Az énekkar huszonöt éve létezik, s Otti sem tűnik többnek huszonöt évesnél. Lélekben biztosan annyi. Tagok jöttek, tagok mentek, de aki egyszer fellépett velük, az tudja, mennyire felemelő érzés egy visszhangzó templom karzatán énekelni egy hideg karácsonyi éjszakán. Otti a kórusvezetés, a kántorkodás mellett teológiát és technológiát tanít az óbecsei Közgazdasági és Kereskedelmi Szakközépiskolában, gyerekeket nevel, a leveleire csak éjszaka tud válaszolni, tehát aki ismeri, tudja, hogy lelőhetetlen. Régen egy zöld Pony biciklin száguldozott Becse utcáin, mindig sietett valahova, s most is olyan, mint egy elcsíphetetlen kolibri.   

* Jött egy felkérés huszonöt évvel ezelőtt, hogy alapíts egy kórust. Rögtön igent mondtál.

— Nem volt választási lehetőségem.

* Mindig van.

— Engem arra tanítottak, hogy amit az idősebbek mondanak, amire kérnek, arra tisztelettel mondj igent. S én ráadásul annyira tiszteltem a plébánosomat, dr. Rokay Zoltánt, hogy amikor azt mondta: Ottília, tanuljátok meg ezeket az énekeket, keress hozzá énekeseket, nem volt kérdés, mentem, és kerestem.


Fotók: Gutási Lukács

* És hol találtál rájuk?

— Előbb körülnéztem a templomban, megnéztem, ki tud énekelni, aztán megszólítottam őket. A Györgyöket (Imre és József) az utcán állítottam le, amint éppen a misére siettek. Fontos volt, hogy olyan emberek legyenek a kórus tagjai, akik tudják, mi az egyházi ének, az imádság. De jóval később olyan is volt, akit egy kocsmában szólítottam le. Persze ismertem már, de ott kérdeztem meg, nincs-e kedve csatlakozni. Volt. Aztán pedig mindenki hozta a barátját, és valóban egy jó kis csapat alakult ki, barátok is lettünk.

* Ezt tanúsíthatom, hiszen jó néhány évig én is tag voltam, imádtam a fellépéseket, a szekszárdi kórustáborokat, a mise utáni somlói galuskázást a Zserbó cukrászdában, mindent. Te mire emlékszel vissza szívesen a sok élmény közül?

— Az a három szekszárdi kórustábor számomra is nagyon emlékezetes. Minden ilyen utazás, fellépés és tábor összekovácsolta a kórust. Most már kevésbé énekeljük azokat a műveket, amelyeket Szekszárdon, s a kórus összetétele is megváltozott. Ott nagyobb volumenű műveket adtunk elő, s ehhez nagy létszám szükséges, hiszen minden szólam még két szólamra bomlik, tehát minimum tizenhat stabil énekes kell hozzá.   

* Mesélj egy picit a repertoárotokról.

— Ez úgy kezdődött, hogy eleinte kizárólag egyházi műveket énekeltünk, melyek ünnepélyesebbé teszik a liturgiát, zenei aláfestéssel emelik a méltóságát. Legalábbis, ha jól szól, tudja emelni, ha nem, akkor nem annyira. (Nevet.) Zoltán atyának volt egy ötlete, hogy énekeljünk világi dalokat is. Megmutatom. (Egy bögrét halászik le a polcról.) Ezt a festményt, mely ezen a bögrén van, meglátta egy múzeumban, talán Stuttgartban. Ismeretlen festő: Női félalakok. A nők egy gregorián kottát tartanak a kezükben. Ez felcsigázta Zoltán atya érdeklődését. Azt kérte, másoljam le ezt a kottát a festményről, melyet kinagyítva be is szerzett számomra. A bombázásokkor történt mindez, akkoriban csak ügyelni kellett az iskolában, volt időm, úgyhogy tussal átrajzoltam a neumákat. Aztán következett a kotta, s a felkérés, hogy tanuljuk is meg négy szólamban. Ez volt a Jouissance. Ez egy világi dal, halálosan szerelmes szöveggel. S ezt a templomban is énekeltük. Ettől a szerzőtől később más dalokat is énekeltünk, például ott az Il me suffit. De énekeltünk József Attilától megzenésített dalt, Bachtól is többet: Már nyugosznak a völgyek, Jesu meine Freude vagy a Gib dich zufrieden, illetve sok mást is.

* Számomra az a különlegessége ennek a kórusnak, hogy valóban jó volt tagnak lenni. Olyanok voltunk, mint egy osztály, a legkülönfélébb emberek alkották, alkotják.

— Igen. Ráadásul akkoriban alakultunk, amikor egy picit a szocializmusból jöttünk vissza, tehát már mehettünk templomba, szóval ez egy áttörés is volt. Amikor bombáztak, még fiatal voltam, volt erőm, időm, lelkesedésem, s mi a kórussal minden este próbáltunk György Imrééknél, mert mi mást csináljunk. Se áram, se víz. Gyönyörű május volt. Annyira szép volt az idő, hogy este 10 után, amikor kijárási tilalom volt, mi lesétáltunk a Tiszára. Ott volt az egész város, a tömbházakból mindenki kijött, s ott énekeltünk tovább. Minden este. Ez egy nagyon jó időszakunk volt, mert azzal, hogy naponta énekeltünk, tudtunk fejlődni. Volt, hogy palacsintát sütöttünk, mert valakinek szülinapja volt, vagy átbeszélgettük az estét. Ekkor Zoltán atya már Pesten volt, és megszervezte, hogy meghívjanak bennünket oda, úgyhogy több gyönyörű fellépésünk volt a budapesti templomokban is. Rózsák tere, Farkasrét, Mátyás-templom. Jól éreztük magunkat. Sokat utaztunk vonattal, rengeteget gyalogoltunk, fiatalok voltunk, mindennek örültünk. Aztán a nagycsaládosok egyesülete megszervezte, hogy menjünk énekelni Gödöllőre az Éneklő Hétre. Én akkor éppen Pesten voltam a kántorképzőben, ti jöttetek Szegedre, onnan indult a vonat, le volt foglalva nektek egy vagon, melyre ki volt írva nagy betűkkel, hogy Schola Cantorum. Hú, látod, most előjöttek az emlékek.

* Hát akkor mesélj még. Hiszen ennyi idő alatt ez nem is csoda.

— A taizés újévezések. Harmath Károly atya szólt, hogy lehet menni ifjúsági szilveszterezésekre. Milánó volt a legszebb. Mindig egy szentmise keretében vártuk az új évet, a kórusok váltogatták egymást, és Milánóban éppen mi kerültünk sorra éjfélkor, az Egy zsenge rózsatőről című dalt énekeltük, amikor megkondult a harang. Kedves nővéreknél laktunk, akik alsó tagozatos gyerekekkel foglalkoztak, minden pici volt náluk. Őket is szerettük volna meglepni, s volt ott egy betlehem, odaálltunk énekelni, ők pedig mint kis pingvinek totyogtak elő, ki a konyhából, ki a fürdőből, ki a lépcsőről, ki a garázsból, és hallgattak bennünket. Olaszok voltak, úgyhogy összepusziltak bennünket, és másnap olyan ebédet rittyentettek, hogy nem győztük enni azt a sok pastát.  

* Most is sokat utaztok?

— Igyekszünk. Amióta civil szervezet lettünk, pályázni is tudunk, hiszen meg kell teremteni a pénzt ezekre az utakra. Így jutottunk el Böjte Csabához is. Az a mi ötletünk volt, a mi pályázatunk, és gyönyörű volt. Négy koncertre pályáztunk, a CD-nket akartuk ott előadni. De hogy kerek legyen a történet, megkérdeztem Böjte Csabát, hogyan tudunk még segíteni azontúl, hogy fizetjük a szállásunkat náluk, s énekelünk nekik, mert nem akarunk üres kézzel menni. Azt mondta, ruha nem kell, de száraz étel, adomány, tisztálkodószerek, pénz mindig. Úgyhogy meghirdettük a becsei plébániákon, és csak ámultam, mennyi minden összegyűlt. Mivel körülöttem mindig káosz van, nem volt időm listát csinálni, csak pakoltam be mindent a kisbuszba. Azt sem tudtam, hogyan visszük át a határon. Hajnalban feküdtem, hajnalban keltem, aggódtam a határ miatt, de ránk se hederítettek, éppen a két ünnep között mentünk. Szóval remekül sikerült minden. És jó érzéssel tölti el az embert, ha segíthet. S ami még szintén csodálatos volt, az a nagyváradi és a zágrábi fellépés, melyet Sípos Tibor becsei festőművész szervezett nekünk. Ő is nagy rajongónk.      

* Három CD-je jelent meg a Schola Cantorumnak.

— Ebben is Zoltán atya a ludas. Hiszen mi nem volnánk, ha ő nem bombázott volna bennünket állandóan új feladatokkal. Mindig volt egy ötlete, minden előttünk álló időszakra új dalokat hozott, a mai napig ezt teszi egyébként, pedig már igen régóta nem Óbecsén él. Alig győzzük teljesíteni. Én egyébként néha azt sem tudom, hol lakom, hol a pénztárcám, szemüvegem, hova megyek éppen, vagy honnan jövök. (Nevet.)

* Otti, most mondjam azt, hogy amióta ismerlek, ez így van?

— Az is igaz. Hahaha.

* Na jó, valld be, honnan ez a sok energia benned? Ez a tűz, ez a lelkesedés.

— Nincs is időm azon gondolkodni, hogy van-e energiám megcsinálni valamit vagy nincs. Te gondolkozol azon, hogy fel fogsz-e ébredni reggel időben? Csörög az óra, ébredsz, mész. Aki csak gondolkodik, az soha semmit sem fog megcsinálni, mert amíg gondolkodik, elmegy a vonat. 

* A technológia után még egy kántorképzőt is elvégeztél. Nyilván ezen sem gondolkoztál sokat.

— Így van. Szerettem volna zenét tanulni, még Újvidéken, de azokban az inflációs időkben ez kivitelezhetetlen volt. Aztán jött Borbély Zoli barátom, s azt mondta, menjünk felvételizni Pestre a kántorképzőbe három hét múlva. Megkérdeztem, mit kell készíteni, s ő elkezdte sorolni. Mondom, huh, jó, akkor felkészülök, te csak szólj, mikor indulunk. Őt rögtön harmadikba vették fel, mert már zeneakadémiás volt, engem másodikba. Megsúgom, az összhangzattant a mai napig sem tudom. Szerettem a kántorképzőt, jó lett volna alaposabban csinálni, többet gyakorolni. S csak remélni tudom, hogy nem azért nem járnak a hívek a templomba, mert néha eltéved a lábam az orgonán. (Nevet.) Nyugtass meg.
 

Nem kell őt megnyugtatni, tudja ő a választ. Lehajtom a gyógynövényes-mentaszörpös-mézes teámat, s arra gondolok, hogy az óbecsei templomban huszonöt éve szinte minden vasárnap és valamennyi ünnepen felcsendül a kórus éneke, s azt hiszem, ezt kevés vajdasági templom mondhatja el magáról.

Fotók: Schola Cantorum archívumából

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..