Ebben a momentumban még nem tudhatom (2006. október 24., reggel 8 óra), vajon nagyra becsült pesti kollégám, aki a német nyelvterületen különösen kedvelt (vele szemben nekem még a magyar nyelvterület egészébe se sikerült teljes erővel betörnöm - innen a pesti kollégával szembeni eléggé el nem ítélhető szakmai irigységem), szóval per pillanat nem tudhatom, hogy ő vajon látta-e ez év október 23-án leborulni Magyarország kormányfőjét a frissen felavatott fővárosi Szabadság emlékmű előtt. Nekem, erősen deresedő fővel, sikerült látnom, s a magam módján átélni ezt a pillanatot. Nem is tudom, hirtelenében minek nevezzem.
Pláne nem tudom, minek nevezné vagy nevezte nagyszerű pesti kollégám, ha látta. Ha látta, bizonyára meg fogja írni, miként élte át, hogyan hatott rá. Aminthogy megírta azt az elhíresült Balaton-parti szónoklat reá való hatását. Amely szónoklatot ugyanaz a kormányfő mondta el, aki tegnap leborult az említett emlékmű előtt. A pesti kolléga úgy látta, s szépen meg is fogalmazta, miszerint a Balaton-parti beszéd felindultságával és kétségbeesett hangnemével valami nagyot jelentett: egy kétségbeesett ember rendkívül szenvedélyes hangú beszéde volt.
Tehát mélyen önvallomásszerű.
Elismerte, nyilvánosan meggyónta, hogy hazudott.
Mégpedig nem úttörőként, KISZ-titkárként, hanem érett és felelős politikusként, miniszterelnökként.
Csakugyan párját ritkító teljesítmény egy esendő ember részéről.
Nem csoda, hogy megihlette, megindította a pesti írókollégát.
Kizárt dolognak tartom, hogy a miniszterelnöknek, aki tegnap még hazudott, ez a nyíltszíni leborulása, ez a másodpercekig tartó mély önmagába fordulása ne ihletné meg nagyra becsült kollégámat.
Roppant kíváncsi vagyok ebbéli megnyilatkozására.
Erre várva megkísérlem szavakba foglalni, hogyan éltem át jómagam ezt a nem mindennapi jelenetet.
Tudni kell, s aki látta, tudja is, hogy az avatóünnepség ideje alatt, az ünnepséget megzavarandó, egy kisszámú csoport a kordonon túlról folyton bekiabált, fütyült, dobolt, helytelenkedett és méltatlankodott; mindez a jelen lévő s még a hazugságok beismerése után is erősen kormánypálcába kapaszkodó miniszterelnök ellen történt. A bekiabálásokat jól hallhatta ő maga is. De méltóságteljesen állta és tűrte. A Himnusz hangjaira szívére szorított jobb tenyérrel.
Ilyen előzmények után kellett az Emlékmű elé járulnia, elsőként, egy szál fehér rózsával. (Megjegyzendő, hogy aznap kevés vörös szegfűt látott Budapest népe, még a vörösök kezét is ezúttal fehér rózsa díszítette.) Szóval már ott állt az ország miniszterelnöke az Emlékmű előtt, s mintha egy kicsit habozott volna, hogy fejet hajtson-e, ahogy az ünnepség minden vendége s hazafi tette, avagy letérdeljen, ahogy a templomok falain kívül senki se tette. Mélységes csodálatomra és megdöbbenésemre az utóbbira került sor. Gyurcsány Ferenc, mert róla van szó, leborult az Emlékmű előtt.
Felettébb szokatlan, már-már megindító, igenis megdöbbentő látvány volt a részemről.
A jelenlévő bekiabálókat azonban mintha egy csöppet se indította volna meg. Mert lehet, hogy tudták, vagy csak sejtették, hogy a főváros más terein, utcáin lovas és rohamrendőrök próbálják feloszlatni, szétkergetni a tüntető tömegeket. Gázgránátokkal, gumilövedékkel, gumibotokkal, vízágyúkkal.
Nem tudni, a miniszterelnök leborulása közben kikért és kihez fohászkodott. És azt se lehet tudni, hogy az a látványos térdre hullás egy szent ember gesztusa akart-e lenni, avagy csupán egy farizeus bűvészmutatványa volt.