Ha ezzel indítom ezt az interjút, azt gondolhatnák a kedves olvasóink, hogy hazudtam a bevezetőben, s egy szakáccsal fogok beszélgetni. De Benőke a falra akasztható kollázsok mellett egy gyomrot simogató kollázzsal is kedveskedett, hiszen „nem lehet azt csak úgy, hogy beszélgetünk, aztán hazarohansz, nálunk nem úgy szokás”. Székely—magyar—szerb—román ízek kollázsát ebédeltük, majd plakát-, szórólap-, karkötő-, fotó-, színház- és koncertjegykollázs volt a desszert. Május 20-án nyílik meg Benedek Levente COLL[AGE] című kiállítása a TESZT fesztivál keretében, Temesváron.

* Egy nagy gyűjteményt halmoztál fel az évek alatt, és most ebből alkottál valami újat. Miért nyúltál éppen a kollázs technikájához, hiszen a lakásban festményeidet látom a falakon, a színházban pedig ott lógnak az általad tervezett előadásplakátok.

— Tizenöt év hosszú idő. Azóta gyűjtök mindenféle plakátot, szórólapot, koncert- és színházjegyet, matricát, szóval olyan nyomtatott emlékeket, amelyekhez valami közöm van, amelyeket érdekesnek találok. Az ember felhalmoz dolgokat, de néha ezeket „ki is kell dobni”. Két éve láttam a TESZT fesztiválon Sarah Vanhee Oblivion című előadását, melyben a művésznő az egy év alatt összegyűjtött szemetét rakta ki a színpadon, s ebből rajzolódott ki végül egy városkép. Ebből indult ki az én projektumom is, de nem ugyanarról szól, hiszen amiből én alkottam, az nem szemét. Minden kis papírdarabhoz valami személyes emlék társul. Másfél éve kezdtem el feldolgozni ezt a nagy halmazt. Ahogyan az embernek saját emlékeit is fel kell dolgoznia, rendszereznie. Első lépésként tehát szelektáltam.

A szerző felvételei
 

* Mi alapján lehet egy ekkora anyagot szétválogatni?

— Színek és témák szerint. Van olyan kollázs, amelyen csak épületek szerepelnek, olyanok, ahol már jártam, vagy amelyekkel van valami kapcsolódási pontom. Van olyan kollázs, amelyen csak színészek láthatóak. Van, amelyet a két évvel ezelőtti TESZT fesztiválos képeslapokból állítottam össze. A képeslapokon azok az emberek szerepelnek, akik a TESZT-en vendégeskedtek az az előtti nyolc évben, s ezek az apró mozaikkockák az én arcomat adják ki a nagy képen. Mintha az én szűrőmön át láttatnám őket. A válogatás után jött a feldarabolás. Amire nem volt szükségem, azt nemes egyszerűséggel kidobtam. Ez történt egy évig. Szelektálás, felvágás, kidobás. Amikor összegyűlt a megfelelő mennyiségű alapanyag, elkezdtem 50 x 70-es méretben elhelyezni. A kollázsokon belül nincs minden milliméter pontosan kitalálva, hiszen abból indultam ki, hogy az embernek eszébe jut egy csomó minden, amit nem tud azonnal összekapcsolni, de utólag mégis összeáll egy összefüggő gondolattá.

* Rejtettél el poénokat, melyek csak akkor láthatóak, ha alaposan megvizsgáljuk a művek minden négyzetcentiméterét?

— Vannak apró üzenetek, melyek konkrét embereknek szólnak. Fontos része a projektumnak, hogy ez egy személyes gyűjtemény, de úgy személyes, hogy azt szeretném, ha más is találna benne valamit, amihez köze van. Legyen az egy fotó, egy koncertjegy, melyről eszébe jut, hogy azt akkor ott ő is látta. Így válhatnak az emlékeim kollektív emlékezetté. De ez csak egy kisebb körben történhet meg. A Temesvár—Kolozsvár—Budapest—Szabadka—Újvidék körben, illetve azoknak az embereknek a körében, akik színházba járnak. Ők biztosan találnak olyan részleteket, amelyek akár az ő emlékezetükből valóak is lehetnének. De az elsődleges célom a személyes feldolgozás volt.

* Könnyebb is így kitárulkoznia egy alkotó embernek. Benne is vagy, és nem is.

— A kiállításom leírásában ez áll: „Egy kutatás szerint az idegrendszer különféle hálózatai nem kész emlékeket tárolnak, hanem töredékeket és információrészleteket, az emlék csak az előhívás során jön létre. Ebben az értelemben az emlékeink nem is valódiak, mégis újra és újra előhívjuk őket.” Amikor elkezdesz emlékezni, egy teljesen új dolog jön eléd. S az is mindig másképp. Olyan ez, mint az álmok. Reggel felkelsz, elkezded megfogalmazni, mit álmodtál, tehát az ébredés pillanatában gyártod le, s ezzel máris módosítod. Ehhez kapcsolódik ez a kollázsolás is, melyet most csinálok. Az emlékeimet egymás mellé rakom, de egy picit mindig másként emlékszem rájuk. Megtörténhet, hogy te is, én is emlékszünk ugyanarra a dologra, mert mindketten ott voltunk, mégis máshogy idézzük fel. Ez az egyénnel is megtörténik, hogy ugyanarra a dologra másként emlékszik vissza. S ebben van egy pici képzavar. Ezt a zaklatottságot szerettem volna vizuálisan megfogni.

* Sikerült. S erre valóban tökéletes a kollázs a maga zaklatott, lüktető, vibráló művészi kifejezésmódjával. Hány kép született?

— Negyven. De most nem készült el mind, csak egy részük. Az őszre tervezem befejezni.

* Miért éppen negyven?

— Ennyit határoztam meg. Szeretek konkrét számokhoz kapcsolódni, határidőket szabni magamnak. Sorozatokat készítek. Az nem úgy van, hogy várjuk az ihletet, és ha megjött, akkor alkotunk. Ha van egy ötletem, akkor azt hosszú távon, sorozatokban szeretem kivitelezni, körbejárni, foglalkozni vele. Nem tudok alkotni, ha nem szabok magamnak határidőt.

* Én is ilyen vagyok. Kell a deadline. Akár én szabom, akár mások. Dobni kell az ihletnek egy kis csalit.

— Ráveszed magad, hogy dolgozz. És szerintem sokat kell dolgozni. Kell egy pici tehetség is persze, de elsősorban rengeteg munka szükséges ahhoz, hogy megszülessen valami értékes. Azt is tudom, hogy ha ez a negyven kollázs elkészül, nem negyven remekmű kerül ki a kezeim közül. Lesz köztük gyengébb is, biztosan. De a folyamat a lényeg. Az, hogy bennem a két év alatt mi megy végbe. Egy kicsit terápiajellegű is ez most.

* S mi megy végbe az emberben ilyenkor? Átfolyatsz magadon tizenöt évet? Belül is takarítasz?

— Igen, takarítok. Ez igazából dekonstrukció. Szétszedni darabjaira mindent, majd valami mást összerakni. Aztán bekeretezni, lelakkozni. Mintha formalinba tenném az emlékeimet. Ezek tárgyak, de mi valójában emberekhez ragaszkodunk. Szóval valamiféle helyreillesztés megy végbe belül. Ha ezt befejezem, utána valami letisztultabb dologgal szeretnék foglalkozni. Tíz éve dolgozom a színháznál, azóta nem rajzoltam, nem festettem, elfelejtettem azokat a készségeket, amelyek a képzőművészi énem részei. Ez most jó gyakorlat. A legegyszerűbb eszközzel, egy ollóval újraindítom mindezt. A következő fázisban pedig elkezdek majd rajzolni és festeni.

* Hol lehet látni a régebbi munkáidat? Mégsem jöhet el hozzátok mindenki ebédre, aki látni szeretné a festményeket… 

— Kell egy honlap, tudom. Ez is a listámon van. Össze kell gyűjtenem, majd archiválnom a régi munkáimat, noha sokról azt sem tudom, hol van. Ez egy újabb kutatás lesz, azt hiszem. (Nevet.)

* Színházi plakátok, arculattervezés. Hogyan csapsz bele egy plakát készítésébe?

— Alapjában olyan ember vagyok, akinek munkáját igencsak meghatározza, hogy kivel dolgozik. Ha nincs meg az a bizonyos kémia, ha nem tudunk egymásra hangolódni, akkor egy picit elengedem a dolgot. Persze nem leszek trehány, azért egy színvonalat mindig tartok. De kétségkívül az az előnyösebb helyzet, amikor minden működik, és a darab is tetszik. Ilyenkor nagyon kreatívan tudok hozzáállni. El szoktam olvasni a szövegkönyvet, megnézem a díszlet- és jelmeztervet, konzultálok a rendezővel meg a többi alkotóval. Emellett figyelembe veszem a színház igényeit is. Dolgoztam más színházaknál is, és filmekhez is tervezek plakátokat, de próbálok vigyázni, hogy ne mosódjanak annyira össze, hogy ránézésre meg lehessen mondani, ezt a plakátot Benőke készítette.

* Érdekes. Más művész éppen annak örül, ha azonnal felismerik a keze munkáját, ecsetvonását, egérklikkelését.

— Én szeretném elkerülni ezt. Engem azok a képzőművészek érdekelnek a legjobban, akik, mondjuk, álnéven alkotnak. Mert ott első helyen a mű áll, az alkotó pedig csak másodlagos. Ne az ego legyen előretolva, hanem a mű.

* Lehet azt mondani egy kollázsra, hogy kész?

— A végtelenségig lehetne pakolgatni a képeket. Ezért kell a határidő. Ha berámázok valamit, becsavarozom, azt már nem tudom szétszedni. Tehát a válasz: nem lehet befejezni, csak abbahagyni.

* Én pedig akkor azt mondom, hogy ez az interjú sem lesz befejezve, csak abbahagy…