Valamelyik nap az utcán kerékpározva ebben a szép őszben megszólalt a fejemben Federico Fellini Amarcordjának zenéje. Nem első alkalommal, hiszen a film és zenéje is ott sorakozik a kedvencek polcán. Az ősz pedig tökéletes időpontja annak, hogy újranézzem a mozit, illetve elolvassak néhány interjút, melyet a nagy olasz neorealistával, Fellinivel készítettek. A mester nagy bohóc volt, huncut, szívében-lelkében igazi olasz és zseniális filmes. Olyan művész, amilyen nem mindennap születik erre a világra.
„Life is a combination of magic and pasta”, vagyis: az élet nem más, mint csoda és tészta keveréke. Nagyon tudok azonosulni ezzel a mondattal, mely a mester szájából hangzott el. Mindkét komponens közel áll hozzám.
Fellini szüleinek a házassága nem volt éppen a legjobbnak mondható, így gyermekkora nem felhőtlen hangulatban telt. Nem érezte jól magát a konzervatív iskolában, ahová járt, s ahogy sok gyermek, ő is a fantáziájához menekült. Rajzolt, bábfigurákat készített. Tizenegy évesen elküldte rajzait és képregényeit néhány napilapnak, de hosszú ideig nem jött válasz. Mígnem egyszer csak megérkezett a honoráriuma. Ez pedig új energiával töltötte fel, s újságíróként helyezkedett el. Imádta a cirkuszt. Gyermekként és felnőttkorában is. Bár a bohócoktól tartott egy kicsit, sosem tudott nevetni rajtuk. De nem tudott tőlük szabadulni, olyannyira, hogy legnagyobb sikere, az Országúton Bolondja szintén egy cirkuszi bohóc, aki megpróbál az elkeseredett főhősnőbe, Gelsominába lelket önteni. Ráadásul Bohócok címmel Fellini egy filmet is rendezett, melyben a cirkusz letűnt varázsát kutatja. A sikert is az Országúton hozta meg számára, ebben Giulietta Masina (a felesége) játssza a főszerepet. A film 1957-ben Oscar-díjat is kapott. Fellinit az Országúton forgatásának végén depressziós rohamok gyötörték, ezután négy éven át heti háromszor járt pszichoanalízisre. Itt tanulta meg elemezni az álmait, s azok motívumait kamatoztatni a művészetében. Filmjei ma már kultikusak. Ide sorakozik be Az édes élet is, melynek főszerepére a producerek Paul Newmant szerették volna felkérni, ám Fellini hallani sem akart róla. Az ő fejében ez a karakter egy átlagos figuraként szerepelt, így a kiégett riporter szerepét Marcello Mastroianninak adta (nagyon helyesen). A filmet az egyház és a politikai hatalom is támadta, a baloldal azonban teljes mellszélességgel kiállt mellette. Érdekesség, hogy a szenzációhajhász fényképészeket jelölő paparazzo szó is ebből a filmből származik, így hívták ugyanis a riporter lesifotós haverját. A már emlegetett Mastroianni jóbarátja és állandó alkotótársa volt Fellininek: ő játszotta filmbeli alteregóját a rendezői önvallomásnak is beillő, álomszerű jelenetekkel teli 8½ (1960) című alkotásban. A forgatás idején Fellini tánciskolába íratta a színészt, mert úgy vélte, túl lomha a mozgása, és egyébként is minden színésznek illik megtanulnia táncolni.
A hűség szobrát biztosan nem róla mintázták (barátai szerint egyszerre vonzották és taszították a nők), igazi társa mégis mindig felesége maradt. Ő volt a rendező egyetlen biztos pontja szeszélyes életében, aki elnézte a félrelépéseit, és mindössze néhány hónappal élte túl. Fellini a Mesterségem, a film című önéletrajzi könyvét is nejének ajánlotta. Még halálos betegen is sikerült engedélyt kapnia, hogy a szintén beteg Giuliettával megünnepeljék 50. házassági évfordulójukat. 1993. október 31-én halt meg. A teste. Hiszen filmjei tovább éltetik. Élőbb, mint valaha. Neve fogalom és legenda a szakmában. A huncut mosolyú, olaszos neorealista filmjeit pedig nem felejti el soha, aki látta.
„Nem érdekel, hogy a film jó-e vagy rossz, csak élet legyen benne” — összegezte művészete lényegét legnagyobb alkotása, a 8½ előkészületei közben. S ha valaki, hát Fellini filmjei garantáltan tele vannak élettel.
