Egy kiadós nevetés mindenkire ráfér

Egy kiadós nevetés mindenkire ráfér

A Hét Nap minden olvasója nyert egy iPhone-t. Mégseeem. Áprilililiiiiii! Semmi nem lehet kifogás, ha egy jó kis áprilisi tréfáról van szó. A humorban ugyebár nem ismerünk tréfát, ezt már Karinthytól tudjuk, s a magyar humor és a magyar humorista tud igazán jó lenni. Nevessünk sokat. Hahotázzunk, kacagjunk, nevetgéljünk, mosolyogjunk, röhögjünk visítva, mindegy. Ehhez segítségül pedig nyugodtan hívjuk a nagy magyar nevettetők valamelyikét.

Sorolom is őket, ahogy eszembe jutnak: Bödőcs Tibor, Kőhalmi Zoltán, Nádas György, Markos György, Bagi Iván, Nacsa Olivér, Gálvölgyi János, Galla Miklós, Bach Szilvia, Antal Imre, Ráskó Eszter, Hajós András, Laár András, Dolák-Saly Róbert, Kiss Ádám, Kovács András Péter, Nagy Bandó András. És a sor még folytatható, de szándékosan hagytam ki a nagy öregeket, a legendákat, hiszen róluk most egy picit többet olvashatnak. Kik ők: Kabos Gyula, Latabár Kálmán, Alfonzó és a legnagyobbak legnagyobbika, Hofi Géza.

 

Kabos Gyula

A színész páratlan tehetségével, különleges személyiségével robbant be a színház és a filmezés világába. Az 1900-as évek elején, közepén mindenki A Kabosról beszélt, igazi sztár volt. Hadaró, dadogó beszédstílusával, félszeg mozdulataival, egyedi mimikájával a pesti kabaré és színházi élet utánozhatatlan egyéniségévé vált. Olyan filmeket nézve szórakozhattunk az alakításain, mint például a Hyppolit, a lakáj, a Meseautó vagy a Nászút féláron. 1887. március 19-én született zsidó családban Budapesten. Pályáját Szabadkán kezdte. Egy operettben volt lámpavivő a kínai menyegző jelenetben, izgalmában rossz helyre lépett, s a zenekari árokba zuhant. Mivel a brácsásra esett, a zene is abbamaradt. Erre a következőképp emlékezett vissza: „így lett az én első fellépésem lelépés. Szóval mindjárt a pályakezdeten azt csináltam, ami később is megmaradt szerepkörömnek: tragikus figurát alakítottam. Komikus volt, mert nevettek az emberek — tragikus volt, mert úgy megütöttem magam, hogy utána két hétig nyomtam az ágyat.” 1919-től több budapesti színházban lépett fel nagy sikerrel. 1924-ben a Vígszínházhoz szerződött. 1926 és 1929 között a Fővárosi Operettszínház tagja volt. 1931-ben megkapta a Hyppolit, a lakáj vezető szerepét. 1938. április 8-a, az első zsidótörvény után nem engedték színpadra lépni. Az Egyesült Államokba költözött, és alkalmi fellépésekkel szórakoztatta a kint élő magyarokat. Utolsó éveiben nem alkalmazták a filmszínházak. 1941 őszén egy kis brooklyni színházban játszott, amikor előadás közben rosszul lett. Hiába tiltotta el orvosa, továbbra is fellépett. A harmadik rosszulléte után tüdőgyulladást kapott, és 1941. október 6-án elhunyt New Yorkban. A New Jersey állambeli Emerson város temetőjében Kobas néven temették el, sírjára csak jóval később akadtak rá.

 

 

Latabár Kálmán — Latyi

Latabár ellenállhatatlan kisugárzásával, magával ragadó jellemével, profi tánctudásával és színészi képességeivel, egyedi humorával bárkit levett a lábáról. Bár a közönség számára úgy tűnt, hogy poénjait rendre rögtönzi, a valóságban ez nem így volt. Fellépéseire jól felkészült, a színész minden „rögtönzött” poént jó előre begyakorolt. Olyannyira, hogy otthon a házvezetőnőjén próbálta ki, hogy mi működhet a színpadon. Hanghordozása, látszólagos ügyetlen mozgása olyan stílust teremtett számára, amellyel utánozhatatlanná vált az 1960-as években. Legendás színházi szerepei között volt Frosch a Denevérben, Bóni a Csárdáskirálynőben, Zsupán a Marica grófnőben. Filmjei közül a legemlékezetesebbek például az Egy bolond százat csinál, az Egy szoknya, egy nadrág vagy az Állami áruház voltak. Árpád testvérével gyakran volt látható groteszk duettszámokban. 1922-ben a Várszínházban lépett először közönség elé. Kezdetben a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, majd 1927 és 1933 között Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal turnézott külföldön. Felléptek a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is, aki a testvérpárt az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának tartotta. A kritikusok Buster Keatonhoz és Chaplinhez hasonlították őket. Latabár Kálmán munkásságát 1950-ben Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanabban az évben érdemes, 1953-ban pedig kiváló művész lett. 1970. január 11-én halt meg. 

 

 

Hofi Géza

Hofi, a legenda. Az általa kitalált paródiák, műsorok, viccek a mai napig a mindennapjaink részei. Egy jelenség volt, aki egyedülálló stílusával és egyéniségével már akkor unikumnak számított, amikor az 1960-as években feltűnt. Őstehetség volt, aki mindig tudta, hogyan kell a közönséghez szólni. Sikerének titka talán éppen az volt, hogy önmagát adta, áradt belőle a természetesség, az emberség. Bár az előadásaira mindig gondosan és aprólékosan felkészült, a rögtönzéshez is tökéletes érzéke volt. A szilveszteri műsorokat évtizedeken át el sem lehetett képzelni Hofi nélkül. Valóságos esemény volt, amikor őt adta a tévé vagy közvetítette a rádió. Ilyenkor a családok, baráti társaságok összesereglettek, és közösen mulattak a poénjain. A Próbálj meg lazítani, a Gondolj apádra vagy a Macskaduett dallamai manapság is a fülünkben csengenek, ahogyan a Hofélia vagy Az élelem bére című előadásai is évtizedek óta a kedvenceink közé tartoznak, melyeken generációk nőttek fel. Hofi (született Hoffman) Géza Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas humorista, előadóművész, színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a magyar kabaré történetének egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett alakja. A magyar kabaréműfaj külön úton járó, kiemelkedő népszerűségű mestere, aki önálló produkcióival egyéni stílust teremtett.

 

 

Markos József — Alfonzó

Markos (született Markstein) József Budapesten látta meg a napvilágot 1912-ben. Ő a paródia mestere, aki a pantomim elemeit is szívesen alkalmazta. Számait a legapróbb részletekig önmaga dolgozta ki. Sok emlékezetes alakítása közül az egyik legjobb a híres Csehov-paródiája, Ványadt bácsi alakjának megelevenítése. 1930-ban cirkuszi artistának szegődött. Családja ezért egy ismerőshöz küldte Strasbourgba, ő azonban ehelyett Párizsba ment, és nyolc hónapig a Renault autószerelője volt. Hazatért, és megint artistának állt az Angol Parkban működő Alpesi Falu nevű varieténél, majd Bulgáriába, Szófiába szegődött. Itt „a Hortobágy legyőzhetetlen bikájaként” a birkózószámával járta az országot. Katonai szolgálata után az Arizona varietébe szerződött parkett-táncosnak. A Kék Egér mulatóból az útja Egyiptomba vezetett, onnan Szudánba, Libanonba, Szíriába és Törökországba ment — mulatókban és varietékben lépett fel. 1937-ben és 1938-ban Olaszország mozivarietéi következtek, ekkoriban Marcel Marceau-val és a fiatal Louis Armstronggal is együtt játszott, majd a párizsi Olympia varietében dolgozott. Hazatérve a Shanghai Bárban s a Moulin Rouge-ban táncolt. Színészi karrierje Joe Stan művésznéven éppen ekkor indult el, de 1940-ben egy rendelet megtiltotta az angol és a francia nevű művészek fellépését, ezért döntött az Alfonzó mellett. Dolgozott többek között Totò és Vittorio De Sica mellett, valamint Jacques Tati gagmanjeként is, de e kitérő után visszakerült a Vidám Színpadhoz és a magyar filmiparhoz. Egyik legnépszerűbb alakítása a Keménykalap és krumpliorr tévésorozatban Bagaméri, az elátkozott fagylaltárus.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy kiadós nevetés mindenkire ráfér
Múzsaidéző
Egy kiadós nevetés mindenkire ráfér
Múzsaidéző
  • Csermák Zoltán
  • 2020.08.05.
  • LXXV. évfolyam 32. szám
Facebook

Támogatóink