home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Egy hajszálon múlott
Perisity Irma
2015.01.21.
LXX. évf. 3. szám
Egy hajszálon múlott

A mintegy hatszáz emberi sorstörténet között — amennyi lapunk hasábjain megjelent — számtalan hihetetlennek tűnő, ám igaz akadt. Azt hiszem azonban, az alábbi felülmúl minden eddigit, és a magam részéről tisztelettel adózom az idős férfi elszántsága előtt, hogy felvállalta, elmondja élete történetét.

— Nem azért teszem ezt, mert szereplésre vágyom — mondja határozottan —, még csak tanulságos történetnek sem szánom. Azt hiszem, elsősorban a lányomhoz intézem a mondanivalómat, mert egy személyes beszélgetés alkalmával nem biztos, hogy ezt ugyanígy meg tudnám tenni.

A legelején kellene kezdenem, de arra nem emlékszem. Hatévesen, hadiárvaként a nemzetközi Vöröskereszt révén kerültem ide, miközben a háború még javában dúlt. A befogadó központból családoknál helyeztek el bennünket. Én egy magányos asszonyhoz kerültem, aki nem nagyon tudott szerbül, én meg egy szót sem magyarul. De nagyon gyorsan megértettük egymást, áldott teremtés volt. Mindössze három évet töltöttem nála, és úgy éreztem, másik otthonom előtte nem is volt. Kifogástalanul megtanultam a nyelvet is, hiszen Bözse mama magyar iskolába íratott. Váratlanul meghalt azonban, és én ismét otthonba kerültem. Még két alkalommal helyeztek el családnál, de egyiknél sem találtam fel magam, és a befogadóim sem voltak elragadtatva tőlem. Rengeteget nélkülöztem, nem is annyira pénzben, inkább szeretetben, megértésben szenvedtem hiányt. A szakközépiskolát a dómban fejeztem be, onnan kerültem munkaviszonyba is, de utána már egyedül kellett feltalálnom magam.

Nem mentségnek szánom, mert tudom, hogy számtalan szegénysorban nevelkedett gyerek vált becsületes felnőtté, de engem hihetetlen erővel hajtott a belső kényszer, hogy bármi áron jómódú, köztiszteletnek örvendő polgár legyek. Még húszéves sem voltam, amikor bevonultam katonának, és a leszerelésem után elvettem egy árva lányt, akit a rokonai neveltek fel. Egy albérletben kezdtük a közös életünket, de úgy éreztem, rám mosolygott a szerencse: a feleségem teherbe esett. Ekkor már valóban tennem kellett valamit a család anyagi biztonságáért, odacsapódtam hát egy bandához, mely egy igazán nagyszabású lopást tervezett. A bűntett akkora zsákmánnyal kecsegtetett, amely évekre garantálta volna a családom anyagi jólétét. A feleségem ráérzett, hogy valami történik körülöttem, és addig faggatott, míg el nem mondtam neki a tervet. Nem próbált lebeszélni, de azt mondta, nem szeretné a gyerekünket úgy megszülni, hogy én börtönben ülök. Végül úgy döntöttünk, hogy ő elmegy Csehszlovákiába egy ismerőséhez. Megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és azt is, ha itt minden a terv szerint alakul, értük megyek. Ám erre sosem került sor...

Az akció sikerült ugyan, de a rendőrség két hét alatt elfogott mind a kilencünket. A vizsgálati fogságból ki sem engedtek bennünket, pedig a zsákmányt nem találták meg. A pénz addig maradt a rejtekhelyen, amíg a banda ötödik tagja ki nem szabadult. A többiek meghaltak a börtönben. Én tizenegy évet kaptam, ebből tíz és felet ültem le.

A szabadulásom után nem tudtam hova fordulni, időközben ugyanis Csehszlovákia felbomlott, a család pedig, melyhez a feleségem ment, nem lakott már a megjelölt címen. A zsákmány rám eső részéből magánvállalkozásba kezdtem, és elég jól is működött. A lelkem mélyén tudtam, hogy fel kell keresnem a családomat, de mintha valami láthatatlan erő mindig visszatartott volna. Az évek pedig csak múltak. Nem nősültem meg, jó életkörülményeket teremtettem magamnak, idővel a környezetem is elfelejtette, hogy börtönben voltam. Ahogy idősödtem és belefáradtam a munkába, úgy határoztam, hogy a vállalkozást átadom az egyik nagyon rendes fiatal alkalmazottamnak. Körbejártuk az ügyfeleket, előbb itthon, majd külföldön is.

Egy magyarországi látogatás alkalmával megismertem egy fiatal nőt, aki mély benyomást tett rám. Igaz, több mint húsz évvel fiatalabb nálam, de ez őt sem zavarta. Néhány hónapos ismeretség után úgy döntöttünk, összeházasodunk. Arra kért, hogy az esküvő előtt ismerjem meg a beteg anyját. Az idős hölgy egy négyszemközti beszélgetésen elmondta, a lány nem tudja, hogy ő a nevelőanyja, az édesanyja ugyanis meghalt, amikor a lány kétéves volt. Átadott egy kis bőrtáskát, melyet a lány szülőanyjától kapott, aki arra kérte, csak akkor adja a lánya kezébe, ha az férjhez akar menni. A féltve őrzött táska tartalmából kiderült: a feleségem mindenről tudott, de nem akart életjelt adni magáról, mert meg akarta kímélni a lányunkat a megaláztatástól. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a lányomat készülök feleségül venni, így hát szó nélkül egyszerűen otthagytam. Nem tudtam kezelni a helyzetet. Néhány hét múlva jelentkeztem neki, de már nem akar szóba állni velem, azt hiszi, faképnél hagytam. Az elmúlt néhány év alatt megpróbáltam mindent, de mindhiába. Ha elolvassa a cikket, talán megérti: a sors az utolsó pillanatban állta útját egy sokkal nagyobb szégyennek, mint amilyet megéltünk...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..