Feljegyzések nem létező polgárságunk történetéből

Állok a buszmegállóban. Velem szemben a börtön. A kereszteződésben kiszélesedik az út. Váratlanul szélessé válik. De ezt onnan, ahol én állok, nem lehet észrevenni, csak ha valami járműben utazik az ember, járműben közelíti meg a kereszteződést. Busszal szoktam, ha nem itt szállok fel, a börtönnel szemben, hanem, mondjuk, a főpostánál. A mellette lévő iskoláról, amely egy néphős nevét viseli, ahogyan szinte mindegyik iskola, nem tudom még, hogy régen, valamiféle homályos múltban, a Vörös Ökör nevet viselte, és vendéglő volt. Miután a helyére felépült az iskola, a név maradt.

Igazán sajnálom, hogy ezt még akkor nem tudom. Visszafelé sajnálom, hogy kimaradt ez a humorforrás a középiskolás éveimből. A buszmegállóban, az a tizenhét éves farmernadrágos lány én vagyok, és azt sem tudom, hogy a börtön, amely szemben van a buszmegállóval, a bíróság épülete volt. Egy homályba vesző múltban.

„A Vörös Ökör az elemi iskola volt. A népművelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledező, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltő óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindig szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely ekképpen apáról fiúra szállt.” Tehát még nem olvastam az Esti Kornélt. Másodikos vagyok, tizenhét éves. Nem értem, így visszafelé, hogyan lehetséges, hogy nem olvastam még. Azt még nem tudom, hogy az egyetem is elvégezhető (volna) ezen olvasmányélmény nélkül.

Bámulom az eget. Április van, a hónap eleje. Vagy március legvége, mindenképpen a böjti szelek ideje. Apró forgó szelek kavarják a papírfecniket, a város piszkos, de még nem annyira. Harminc év elmúltával ugyanazokban a lukakban lehet kificamítani a bokát. Ez is bizonyos fajta teljesítmény.

Ebben a buszmegállóban, ahol a tizenhét éves hősnő áll és várja a folyton késő 16-os autóbuszt, amely a város egyik szélén lévő kórház és a város másik szélén lévő Kisradanovác között szállítja az utazó közönséget, ebben a buszmegállóban ismerkedtem meg a szöveggel, azzal, amelyik folyton itt kuksol mellettem vagy bennem, a fejemben, a székemen, a vállamon. Nem éreztem különösebb szükségét ennek a megismerkedésnek, ellenkezőleg! Remekül éreztem magam a bőrömben, mindig ez jut eszembe, ha arra a lányra gondolok, ahogyan a böjti szelek felé tartja az arcát, kitárja a tekintetét, így belefér a börtön, az útkereszteződés, a Pátria szálló és fölötte egy kis darab sárgás-kék ég. Az útkereszteződés mintha lejtene errefelé, de ez csak benyomás. Valóság. Sand Francisco Szabadka utcáin? A farmernadrágos lány kuncog.

— Dehogy kuncog, inkább összehúzza magán a kabátot, a széltől pirosra csípett arca, fekete szembogara, sőt még a tornacipője is, amellyel toporog a tavaszi hidegben, ámulattal lesnek át a szállodánál lévő buszmegállóba, az út túloldalára, amely távolabbinak tűnik a valóságnál, mert kettőbe vágja a tekintetet az útkereszteződés. Oda néz. Megbűvölve — kapcsolódik be a szöveg, akit én, a lány, ott ismertem meg, és hurcolok magammal azóta is.

Meg kell adnom magam — most először — a szövegnek, az a lány, akiről beszélünk, akit mindketten ismerünk, valóban nem kuncog, ellenkezőleg: meghatottan, elbűvölten, csalódottan és boldogan bámul egy ház hűlt helyére, az útkereszteződés túloldalán lévő buszmegálló mögötti telekre, ahol valamikor egy ház állt. Lebontották. Le, a szárazkapu bejáratot, a spalettás ablakokat tartó falakat, a pikkelyes testű tetőt, kivették a szárazkaput díszítő színes üvegeket, a pirosat, a sárgát. Kivágták a fákat is a ház elől. És elbontották a kerítést.

Amikor ez történt, mindenki hallgatott, nem is tudták, hogy abban a házban született Esti Kornél, a bűvész, művész és angolna, ott született a szegény kisgyermek, a kaján mosolyú nagy gyermek, egy nevető, egy bájos ember.

Ha mély kétségek közé sodródom, melyeknek okozója mindig ugyanaz, szabadulnék meg ettől a felemásságtól, folytonos párbeszéd-kényszertől ezzel a szöveggel (az mindig ugyanaz, soha nem változik, ugyanaz a tágra nyíló, csodálkozó, riadt, csak én változok közben, hajnal és délután közt, az évek, évtizedek alatt, ám bármennyi szót írok is le, azt az egyetlenegyet, amely azon a délutánon mellém szegődött, és nem ereszt, képtelen vagyok, dibdáb ügyetlenkedés csak minden próbálkozás).

Néha megállok, nem a buszmegállóban, hanem följebb, közelebb a kereszteződéshez, és bámulom a ház hűlt helyét, magam elé képzelem, ahogyan az egyetlen fotón láttam. És bólintok, mint az út mentén álló feszület felé szokás.