Egy élet munkája
Fehér Márta
2021.01.04.
LXXV. évf. 53. szám
Egy élet munkája

Legújabb, ötödik könyve megjelenését várja Teleki Júlia. A 1944—45-ös események fáradhatatlan kutatója azt mondja, ez lesz az utolsó kiadványa, többet nem szeretne írni. Örül, hogy Csúrogon méltó emlékhely létesült, és azt azóta is karbantartják, „ezzel hatalmas terhet vettek le a vállamról”. Az óbecsei helytörténész, békeharcos december 21-én ünnepelte a hetvenhetedik születésnapját.

Egy évvel ezelőtt életműdíjat adományozott neki a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944—45 Alapítvány a délvidéki magyarirtással kapcsolatos átfogó kutató-, feltáró- és ismeretterjesztő munkásságáért, az áldozatok emlékének megőrzéséért.

Teleki Júlia

— Ez volt a tizedik díjam — emlékezik vissza —, nagyon örültem neki. Az átadási ünnepségen sajnos nem lehettem ott, mert tavaly november 1-jén mentem a temetőbe Péterrévén, elestem, és eltörtem a vállam. Most már jobban vagyok, de ez az év azzal telt el, hogy újra megtanultam járni. Fájt a vállam, a lábam. Most már csak egészség legyen, más nem kell — teszi hozzá.

Az idei csúrogi megemlékezésen

Teleki Júlia Csúrogon született. Mindössze tíz hónapos volt, amikor édesapját kivégezték a partizánok. 1945. január 23-án családját kiűzték otthonából, és a járeki koncentrációs táborba zárták. Nyolc hónap után szabadultak, de Csúrogra, Zsablyára és Mozsorra nem tehették be a lábukat. Az általános iskola befejezése után a szövetkezetben dolgozott, tizenkilenc évesen férjhez ment. Felnőttként a munka mellett gépírónak tanult. 1992 és 1996, illetve 2000 és 2004 között tartományi és községi képviselő volt.

2018-ban az unokájával koszorúzott Csúrogon

Békeharcos, aki a ’90-es évek háborúja ellen tüntetést szervezett. Sorsát és életcélját a csúrogi magyarok — köztük édesapja — tragédiája határozta meg. Kitartóan küzdött az igazság felderítéséért, a kollektív bűnösség eltörléséért és az elhagyatott tömegsírok méltó megjelöléséért. Négy könyve jelent meg az 1944—45-ös történésekről, számtalan túlélő és hozzátartozó osztotta meg vele a tragikus események személyes történetét. Előadásokat tartott itthon és Magyarországon.

— Az utolsó könyvem került nyomdába, az ötödik, Velünk élő történelem címmel. A Keskenyúton Alapítvány vette át a kéziratot, és ígéretet kaptam, hogy amint az anyagiak lehetővé teszik, megjelentetik. Ebben is benne van sok minden, ami az előzőekben, kiegészítve a 2015—2016-ban Magyarország több városában megtartott előadásaim szövegével, illetve dokumentáltam a budapesti, pécsi, szegedi, paksi stb. egyetemeken tartott előadásaimon készült képekkel. A fiataloknak tudniuk kell, hogy mi történt velünk 1944—45-ben, többet azonban már nem akarok írni. 

Előadás Pécsen a Gandhi Gimnáziumban

Úgy hallottam, hogy jövőre felújítják a zsablyai templomot, ott lesz a mise a csúrogi megemlékezés előtt. Ennek nagyon örülök, akárcsak annak, hogy immár évek óta nem rám hárul a csúrogi emlékhely területének a rendezése. Levették a vállamról ezt a terhet, ez jó érzés, nekem ez már sok volt, éveken át annyit küzdöttem azért, hogy egy méltó emlékmű kerüljön a tömegsír helyére, hiszen nem csak az én édesapámat gyilkolták meg a partizánok. Sajnos minden pozitív változás és előrelépés ellenére a hivatalos bocsánatkérés, a vagyon-visszaszármaztatás és a kártérítés egyelőre elmaradt…

Júlia a koronavírus-járvány és a hosszú hónapokat igénylő felépülés ellenére az idei megemlékezéseket figyelemmel kísérte, Csúrogra pedig sikerült eljutnia. Sajnálja, hogy Budapesten a Szent István-bazilikában a járvány miatt nem lehetett megtartani a hagyományos, november végi megemlékezést. Hozzáteszi, szerencsére az óbecsei templomban is az 1944–45-ös áldozatokért ajánlották fel november utolsó vasárnapján a szentmisét, akárcsak Vajdaság több településén, Temerinben, Topolyán, Újvidéken, Verbászon, Tóthfaluban, Szenttamáson, Szabadkán, Kelebián.

A magyar országgyűlésben 2015-ben

— Nemcsak ezek a megemlékezések hiányoztak, hanem az október 23-ai belgrádi magyar nagykövetségi ünnepség, valamint a március 15-ei megemlékezés is Magyarország szabadkai főkonzulátusán, mindezek a járvány miatt maradtak el. Pedig úgy akartam emberek közé menni, találkozni a régi ismerősökkel! Nekem ez mind nagyon hiányzik.

Férje, akivel tizenkilenc évesen kötötte össze életét, két évvel ezelőtt halt meg.

— A számítógépem monitorján az 50. házassági évfordulónkon készült képünk látható. Néha beszélgetek vele, látod, ez történt ma, párom, meg az történt, ezt meg ezt várom. Én úgy elbeszélgetek vele! Időnként még mindig sírok, de hát el kell fogadni. Nagyon beteg volt, azt a három hónapig tartó, legnehezebb időszakot senkinek sem kívánom. Nagyon rendes fiam van, ha kérem, mindig kivisz hozzá a temetőbe.

Júlia nincs egyedül, a fiatalabb fiával és annak családjával egy udvarban élnek.

— A férjem halála után házat cseréltünk, most ők vannak a fenti, én meg a lenti épületben. Van szobám, konyhám, fürdőszobám, ez nekem nagyon elég. Nehezen szoktam meg, sok emlék fűz a régi otthonomhoz. Nagyon örülök, hogy ők itt vannak velem, nem vagyok egyedül a házban. Amikor a menyem dolgozik, én főzök mindannyiunkra. Időnként leszaladnak hozzám az unokáim, a kislány tizenkét, a kisfiú pedig tízéves, jól van ez így. Bevásárolnak nekem, csak ne menjek sehova, meg ne üljek biciklire. Pedig én soha nem gyalogoltam, mindig kerékpáron jártam. De megértem, hogy ezt kérik tőlem, hiszen ha valami baj érne, azzal a fiam és a családja életét is megnehezíteném. A két másik unokám, a legnagyobb fiam gyermekei, már idősebbek, és sajnos messzebb élnek. A legidősebb unokám harmincéves, ő Temerinben lakik, a negyedik Szegeden maradt, az apjuk pedig kint van Németországban, a feleségével együtt. Ez a legnagyobb bajom, hogy nem láthatom őket, haza sem jöhettek, sem a születésnapomra, sem az ünnepekre. Ez egy nagyon fájó dolog az életemben, a koronavírus-járvány előtt minden családi ünnepre hazalátogattak, és most nem tehetik. Videohívással tartjuk a kapcsolatot, így legalább látjuk egymást, ez jó. Emellett minden reggel együtt kávézunk a szomszédasszonnyal, szóval kimozdulok én, de korántsem annyira, mint szeretnék. Azelőtt gyakran eljártam a temetőbe, míg bicikliztem. Tv-t nézek, olvasok, internetezek, és nagyon vártam a karácsonyt, örömmel tölt el, amikor a lakást díszítjük. Már csak azért is, mert december 24-én van a kisebb fiam születésnapja, éppen szenteste született. Megöregedtem, de nem akarom elismerni…

Életműdíj

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..