Ma az elődjéről, Sturcz Józsefről elnevezett színjátszó csoport vezetője. Minden évben új darabbal áll elő Kupuszinán – többnyire zenés, humoros produkciókat rendez, mindezt a helyi tehetségekre, kiváló csapatra építve.

* Egy igencsak nagy múltú színjátszó csoportot vezet. Ennek történetéről mit kell tudni?

– A kupuszinai színjátszók első előadása 1919-ben volt, id. Sturcz József kántortanító kezdeményezésére. A cigány című népszínművet adták elő, abban az időben ez közkedvelt műfaj volt. Akkor még színháza sem volt a falunak, a kocsmák nagyobb termei adtak helyet az előadásoknak, melyek gyorsan népszerűvé váltak. Akkoriban nem akadt sok szórakozási lehetőség, az emberek örültek ennek az újdonságnak, amely színesebbé tette a hétköznapjaikat.

Molnár József (a szerző felvétele)

* Kik voltak azok az emberek, mesterek, akik a legnagyobb hatással voltak Önre?

– Ha egyetlen nevet kellene kiemelnem, akkor mindenképp Sturcz József lenne az. Ő indított el ezen az úton. Éveken át játszottam a rendezéseiben, több főszerepet is rám bízott, és ez idő alatt nemcsak szakmai kapcsolat, hanem mély bizalom is kialakult közöttünk. 1988-ban már úgy érezte, szeretné átadni a stafétát, és nagy örömmel fogadta, hogy vállalom a folytatást. Két évtizednyi közös munka alatt meglátta bennem a színész mellett a rendezőt is: azt, hogy értem a színpad működését, tudok emberekkel dolgozni, és felelősséggel viszonyulok a közösséghez. Az ő bizalma és támogatása meghatározó volt az életemben.

* Milyen volt régen a rendezés – és milyen most?

– Rengeteget változott a világ. Megannyi lehetőség vonzza a fiatalokat, nehezebb a figyelmüket megfogni, fenntartani. Mindemellett az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy sokan vidéken járnak iskolába, csak hétvégén jönnek haza, és azt a kevés otthon töltött időt is szeretnék teljes mértékben kihasználni. Amikor rendezni kezdtem, szinte mindennap tudtunk próbálni, mindenki itthon volt. Az, hogy fogyatkozunk, az előadásainkon is meglátszik: az idei darabunk sajnos csak 9 szereplős, míg korábban 30-40 emberes előadásaink is voltak. Az utóbbi néhány évben sajnos nagyon értékes színészektől kellett búcsúznunk, őket az élet másfelé vitte, nem maradtak a faluban. A nehézségek ellenére azonban mindig mindent megoldottunk. Bár megesett, hogy egy színész visszaadta a szerepet, olyan nem volt, hogy emiatt csődöt mondott volna az évad. 1993 volt az egyetlen év, amikor nem tudtunk bemutatni darabot, én ugyanis akkor tartalékos katona voltam. Még a COVID-járvány idején is rendeztem, tehát az idei a 36. előadásom.

A rendező az évek alatt összegyűjtött elismerések egy részét mutatja (a szerző felvétele)

* Említette, hogy a társulatban körülbelül fele-fele arányban vannak jelen idősek és fiatalok. Milyen a munka az egyik és a másik korcsoporttal?

– Az idősebbekkel abból a szempontból könnyebb, hogy ők itthon vannak, és jobban ráérnek, de az a tapasztalatom, hogy nehezebben sajátítják el a szerepeket. A fiatalokban van bizonyítási vágy, meg akarják mutatni a tudásukat, míg az idősek hajlamosak jobban „ráhagyni” a dolgokat. A fiatalságot nehéz bevonzani, kell ehhez egyfajta szenvedély, mely nincs meg mindenkiben. A próbafolyamatok néha valóban unalmasak, és a mai világban igen nehéz ebbe belevonni gyerekeket, akiket közben ezer másféle szórakozási lehetőség is vonz.

* Miben más rendezőként dolgozni, mint színészként állni a színpadon?

– A két feladat nagyon különbözik egymástól, és teljesen más készségeket kíván. Színészként az embernek elsősorban egyetlen szerepet kell hitelesen megformálnia, rendezőként viszont az egész darabnak ott kell lennie a fejében. Ilyenkor minden karaktert át kell éreznem valamennyire, hogy értsem, miként működik a színpadon. Ez nagy kihívás, akárcsak a sokféle emberrel való együttműködés és kommunikáció. Előfordul, hogy egy szereplő nem pontosan azt adja vissza a színpadon, amit elképzeltem, ilyenkor közösen kell megtalálnunk a megfelelő megoldást. Éppen ezért a rendező számára a türelem, a megértés és az elfogadás nélkülözhetetlen tulajdonságok.

A rendező átveszi a 29. Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójának közönségdíját (forrás: a bácskertesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület Facebook-oldala)

* Miért állnak Önhöz különösen közel a zenés, humoros darabok?

– A sok-sok év tapasztalata azt mutatja, hogy ez az, ami érdekli a helyieket, ez az, amit szívesen megnéznek akár többször is. Nálunk a premier mindig telt házas, és utána általában szokott lenni még egy-két előadás, melyek szintén sok embert vonzanak. Próbálkoztam komolyabb darabbal, drámával, de az nem aratott akkora sikert. Az operetteket, a vígjátékokat kedveli a nép, és mi ehhez alkalmazkodunk. Én személy szerint más műfajokat is kedvelek, de való igaz, az operett áll hozzám is a legközelebb. Korábban gyakran jártunk Budapestre színházba, ott is leginkább az Operettszínházat vagy a Vidám Színpadot látogattuk, ez a műfaj fogott meg. A színészek is szívesebben játszanak vidám, üdítő szerepeket. Emellett szerencsések vagyunk, mivel van egy kiváló zenei rendezőnk Dienes László személyében, és mindig élő zene szól az előadásaink alatt, ami az ilyen jellegű daraboknál különösen sokat tesz hozzá. Egyébként az elődöm, Sturcz József még egyedi zenéket is írt egyes darabok alá.

* A kortárs darabokról mi a véleménye?

– Hogy kortárs módon fogalmazzak, nem annyira csípem a modern darabokat. (Nevet.) Én azt szeretem, amikor egy előadás tisztán, érthetően beszél a nézőhöz. Nem hiszem, hogy attól lesz mély egy mű, ha közben teljesen elvonttá válik. A nagyok közül mindig Várkonyi Zoltán munkáit, rendezéseit hozom fel példának. Az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy a Kárpáthy Zoltán mind komoly alapművekből készültek, mégis úgy kerültek vászonra, hogy a néző pontosan értette a történetet és a mondanivalót. Számomra ez az igazi művészet: amikor valami egyszerre értékes és közérthető.

* Ha már itt tartunk, a nagyok közül kiket tart személyes kedvencének?

– Darvas Iván, mondhatni, a példaképem volt annak idején. Huszti Péter is nagy kedvencem, a fiatalok közül pedig Kovács Tamást tudnám kiemelni, ő nagyon tehetséges színész.

Az élő zene igazi védjegye a színjátszó csoportnak (forrás: a VMASZT Facebook-oldala)

* Van olyan előadás, amely különösen kedves maradt a szívének?

– Igen, a Csárdáskirálynő, mellyel 2001-ben léptünk színpadra. Rengeteg szereplővel játszottuk, tele volt a színpad, amikor elköszöntünk a közönségtől. 33 előadást ért meg ez a darab, egész Vajdaságot bejártuk vele, sőt, még Baján is bemutattuk 400 fős közönség előtt. Visszaemlékezve, már nem is tudom, hogyan tudtuk mindezt megvalósítani.

* Előfordult-e olyan váratlan vagy humoros helyzet előadás közben, amelyre ma is mosolyogva gondol?

– Volt ilyen bőven! (Nevet.) Például a Borkóstoló című előadásban szerepeltem, és több pohár bort kellett végigkóstolnom a jelenetben. Nos, úgy terveztük, hogy borra hasonlító szörpökkel, üdítőkkel imitáljuk az italt, csakhogy a társaim megvicceltek, és mielőtt a színpadra léptem, valódi bort töltöttek a poharakba. Nem volt mit tenni, néhány perc alatt meg kellett innom 1,2 liter bort! És utána még további jeleneteim is voltak, a közönség pedig nem vehetett észre semmit…

* Az elmondottak alapján úgy látom, a rendezői szerep Öntől csaknem egy egész életet követelt. Hogyan tudta beosztani az idejét, és a családja hogyan fogadta mindezt?

– Sok-sok éjszakázás, így tudnám legjobban megfogalmazni. A magánéletben gyümölcstermesztésből élek, volt, hogy az egész napos metszés után hazaugrottam enni és zuhanyozni, utána pedig még elmentem próbára, és valamikor késő este értem haza. Nem volt idő pihenni, igen gyorsan át kellett lényegülni, átlépni egyik szerepből a másikba. A feleségem is színészkedett egy ideig, aztán idővel kimaradt ebből, és természetesen nem volt neki kellemes, hogy egész estékre egyedül maradt otthon. De összerázódtunk, elfogadta, hogy nekem ez az életem. Mindenesetre sok áldozatot követelt. A fiam is szerepel a társulatban, nagyon tehetséges színész, de hogy rendezőként megállná-e a helyét, abban nem vagyok biztos.

* Hogyan látja a jövőt?

– Egyelőre még itt vagyok, és amíg az egészségem engedi, nem szeretném abbahagyni a rendezést. De hetvenöt éves vagyok, ezért ha volna valaki, aki átvenné tőlem a stafétát, örömmel támogatnám. És ha időm, energiám, szellemi frissességem engedné, örömmel írnék könyvet a kupuszinai színjátszás történetéről.