Egy cipészműhely és annak titkai

Egy cipészműhely és annak titkai

A torontálvásárhelyi Čordić lábbelikészítő műhelyt a torontáludvari (Idvor) származású Radisav bácsi alapította meg sok-sok esztendővel ezelőtt. Tekintettel az egészségügyi óvintézkedésekre, a nyolcvanas éveiben járó, ám ettől függetlenül továbbra is aktív cipészmesterrel személyesen sajnos nem találkozhattam. Helyette fia, Goran vállalta a (rég)múlt felelevenítését.

A történetet, melynek biztatóan nemcsak jelene, de egyre határozottabban körvonalazódó jövője is van. Ez a megállapítás persze már azért sem meglepő, mert az apa és öregapa szakmájában egy ideje a harmadik generációhoz tartozó sarj, Marko is alaposan megmártózott.

Utcabeli szomszédjaim ők, akikkel — igaz, más-más helyzetekből adódóan — korábban is gyakran volt alkalmam összefutni, jóízűt beszélgetni. Rade bácsi, jó szokásához híven, már kora reggel elbiciklizik a nagyutcán levő cipészműhelyéig. A hajdani mestersorra, ahonnan — az idők múlásával — egyre-másra tünedeztek el örökre a patinás szakmák hű művelői. A rendkívüli helyzet beálltával aztán sokáig az ő kis boltocskáján sem moccant meg a vasredőny. Mígnem… A műhely előtt dobozokba rakott különféle lábbeliportékákat ezen a módon kezdte értékesíteni a mester fia és menye. Elnyűhetetlen derűlátással fűszerezve, noha az ő fejükben is megfordult, ki a bánat kívánhat ilyenkor cipőt, szandált vagy netán strandpapucsot venni. Főleg most, amikor — az akkor éppen érvényben levő regulák értelmében — legfeljebb csak odahaza, a négy fal közt vagy a kertben használhatja azt.


A szerző felvétele

— Való igaz, hogy a világvégét már vagy néhány ezer éve jósolgatják, nekünk mégsem kenyerünk a csüggedés — válaszolja mindnyájunk közös kérdésére Goran, miközben beljebb invitál édesapja szerény mesterműhelyébe. Letelepedvén egy-egy sámlira, diszkréten körülnézek. Közvetlenül mellettünk, a pult mellett egy Pfaff 138-6 U márkájú varrógép áll. Az egyik polcon szerszámok, a másikon pedig a jelenlegi kényszerpihenő előtti időszakban felvett, majd megreparált rendelések sora. A bejárattal szembeni falat megannyi, a családi fényképalbumból kiemelt fotográfia ékesíti. — Édesapám szegényes jövedelmű, háromgyermekes idvori családból származik, akit szülei már tizenkét évesen beadtak inasnak egy helybéli lábbelikészítőhöz — kezdé gombolyítani a történet motringját Goran. — Noha fizették a szülők a mesternek a tandíjat, édesapám inaskodásának első éve alatt leginkább a majszter és a majszterné keze-lába volt, akire nemritkán a család vásott gyerekének pesztrálását is rábízták. Az iparághoz inkább kapcsolódó tevékenységek elkezdéséhez — persze ott is először a legalja segédmunkáktól indulva — egy újabb esztendő múlására volt szükség. Ráadásul úgy, hogy a szakma csínját-bínját a szó legteljesebb értelmében el kellett lesnie, már-már szinte lopnia a gazdától. Merőben más volt a világ akkor, mint manapság. Édesapám végül nemcsak kitartott a szolgálatban, de mire néhány év múlásával letette a mestervizsgát, akár a „legvadabb” környezetben is képes volt igazi mesterként helytállni. Önállósodásának egyik fontos lépése lett az ideköltözés is. A vásárairól és iparáról egyaránt messze földön nevezetes Debelyacsára. Huszonhét évet az itteni Moda cipőgyárban dolgozott, majd megnyitotta e kisműhelyt, ahol most ülünk.

Gorannak csupán három évre volt szüksége a váltásra, mielőtt az említett cipőgyár szerszámgép-karbantartó munkaköréből ő maga is ráállt erre a pályára. Végzettsége szerint magasfeszültségű vezetékekre szakosodott villamosmérnök, akit abban az időben bármely nagymenő vállalat gondolkodás nélkül hajlandó lett volna főállásban alkalmazni. Szerencséjére vagy inkább szerencsétlenségére? Évtizedek után ezt a dolgot már aligha érdemes feszegetni — a jelenleg életének és erejének teljében levő szomszédom mindig is afféle szentimentális alkat volt. És maradt. Egy olyan ember, aki nemcsak a kemény munkatempót sajátította el, de a megteremtett javakat élvezni is tudja. Családja és barátai körében. Vidáman és lelkesen, amiből a gitározás sem maradhat el. Lényegében minket is a zene kapcsolt össze tizen-egynéhány évvel ezelőtt.


Čordić Goran és neje, Rozália

— A vállalkozást, nagy valószínűséggel, fiunk viszi majd tovább — folytatta a történetet Goran. — Marko eleve a cipészi pályán indult el, mégpedig felesleges kitérők nélkül. Tanárai eleinte nemcsak hogy nem értették döntését, de a korábbi kitűnő tanulmányi eredményei láttán eleinte más, „menőbb” szakmák felé igyekeztek igazítani útját. Hasztalan. Mindazt, amit tőlem és az öregapjától kicsi kora óta megtanult, immár az iskolában kapott technikai és technológiai ismeretekkel ötvözi. S ha valóban kitart a cipészet mellett, meg itthon marad, neki eleve könnyebb lesz, mint nekünk volt. Lakhely és munkaeszközök tekintetében mindenképp. A többi meg majd alakul.

Noha Čordićék a termelés és a szervizelés bármely szegmensében mesterek, az utóbbi időkben — beleértve a 2020. március közepétől beálló szükségállapot előtti intervallumot is — kialakult náluk egy belső, úgynevezett munkamegosztási hierarchia. Felvevőpiacaikat tekintve inkább Közép-Bánát „fővárosa” és a hozzája tartozó falvak felé gravitáltak. Arrafelé, ahol azért még ma is van keletje a minőségi lábbelinek. A Távol-Keletről érkező, gyengébb minőségű portékával szemben…

— Számunkra mindig a vevő, a kuncsaft óhajai és igényei az elsők. Vannak olyan mustériáink is, akiknek egyenesen személyre szabott lábbelit kell készítenünk. Ezt kérik, de hajlandóak is fizetni a termékért. Édesapámnak hajdanán például elegendő volt csupán egy pillantást vetnie, mondjuk, egy szandálra és annak viselőjére, néhány óra leforgása alatt máris puszta emlékezetből elkészítette azt a lábbelit. Kérded, beszélhetünk-e esetünkben valamilyen szakmai ártalomról? Nos, igen! Például alaposabban megnézzük az illető lábát…

— Persze, csak bokamagasságig! — teszi hozzá kacsintással a fiatal gazda. Derűs somolygás erre a válasz felesége, Rozália részéről. Délelőtti diskurzusunk idején ő vezeti a boltot.

Elköszönök. Távozásom pillanataiban egy hölgy mintás, nyári papucsok iránt érdeklődik. Valami megmozdult. Felettünk, a dobozokba csomagolt topánok felett fiatal, gömbölyded hárslevelek nyújtózkodtak. A küszöbön álló Ígéret havának bizonyosságában reménykedve.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy cipészműhely és annak titkai
Bánáti Újság
  • Zséli Ágnes
  • 2020.06.30.
  • LXXV. évfolyam 26. szám
Facebook

Támogatóink