András nem számított a díjra, és mint mondja, már akkor elérzékenyült, amikor megtudta, hogy felterjesztették rá.  

— Az ember teszi a dolgát, amit szeret, és ha ezt valaki észreveszi, az nagyon jóleső. S persze egy kicsit teher is, mert a díjak köteleznek is, hogy tovább tevékenykedj. Mindig azt kaptam az emberektől, félig viccesen, hogy: Fizetnek neked ezért? Nem? Akkor miért csinálod? Hát soha nem a pénzért csináltam, az biztos. De mindenképp óriási elégtétel ez a díj.  

* Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a népzenével, a néptánccal, a népművészettel?

— Hatodikos koromban kezdtem néptáncolni Óbecsén, a Samu Mihály Általános Iskolában, innen keveredtem el az Alsóvárosi Ifjúsági Néptánccsoportba, egyedüli fiúként az iskolából, így kerültem közel a néptánchoz. A Batyu együttes tagjai egy fellépésen láttak, tudták, hogy zeneiskolába is járok, és megkérdezték, nem muzsikálnék-e velük. Erre is igent mondtam, így lettem a Batyu együttes tagja. Népzenei táborokba jártam, és fokozatosan lettem része a mozgalomnak. Nagyon szerettem, hogy valami olyat csinálhatok, ami a miénk. A családban nálunk mindig fontos volt a nótázás, a mulatozás része volt a családi összejöveteleknek. Normális dolog volt számomra, hogy ott vagyok, ahol táncolnak, muzsikálnak az emberek. Az pedig, hogy a saját zenei anyanyelvemet, táncomat mutathatom be, büszkévé tett. És nagyon jó társaság verődött össze.

* Gyorsan felzárkóztál a zenekarhoz? Hiszen a tagok akkor már egy ideje együtt muzsikáltak.

— Elég gyorsan. Citerán és prímtamburán kezdtem játszani, aztán egy év múlva már tamburakontrán és brácsán is muzsikáltam. Zeneileg írástudó voltam, volt hallásom, és ha belegondolsz, bármelyik hangszeren meg lehet tanulni muzsikálni, csak gyakorolni kell.

* Hogy emlékszel vissza a Batyu fénykorára?

— A legemlékezetesebb talán a temerini táncházak időszaka volt. Kéthetente szervezték meg, s az egész újvidéki egyetemistatársaság kijárt, nagyon jó közeg volt. Akkoriban mi kísértük a temerini néptánccsoportot, a szabadkai Népkör csapatát, a csókaiakat, mert nem volt túl sok népi zenekar. Azok a csoportok, amelyek igényesebb kíséretet szerettek volna maguknak, minket hívtak. Rengeteg fellépés volt, egymás után jöttek a felkérések, de nem esett nehezemre. Mielőtt bevonultam katonának, éppen augusztus volt, és Budapestre mentünk a Népkörrel a Szent István-napi ünnepségre. Engem külön kellett kikérni, hogy elhagyjam az országot, úgy értem haza, hogy már a Népkör előtt vártak a szüleim, és vittek egyenesen Banja Lukába, különben nem értem volna oda.

* Neked, nektek köszönhető a Batyu-tábor is, mely azóta is rengeteg fiatalt vonz be nyaranta.

— A háborús ’90-es években a Szólj, síp, szólj! vetélkedőkre Szabó Gabriella nem tudott magyarországi zsűrit hívni, így többek között én is beugrottam zsűrizni, s meglepődve tapasztaltam, hogy Óbecséről egy résztvevő sincs. Ez engem nagyon felháborított, s azt mondtam, csináljunk egy népzenei tábort Becsén, hátha a jövőben lesznek kis zenészek. Hát ezért szerveztük meg az első Batyu-tábort, melyre sokkal többen jelentkeztek, mint amire számítottunk. Te is ott voltál.  

* Igen, énekeltem és furulyáztam. És sok évig visszajártam, mert ritka jó hangulatú táborok voltak ezek.  

— Ez így van. Utána Dreán szerveztük, rengetegen jöttek, így visszagondolva nagyon megérte elindítani, s az is nagyon jó, hogy Pannáék (Kisimre Szerda Anna — a szerző megj.) továbbvitték, és a mai napig létezik.

* Óbecsén 2011-ben alakult a Botra férfikórus, melyet az utóbbi években te vezettél. Mi hívta életre?

— Cseh Ferenc alapította, és mondhatni, egy picit irigységből alakultunk, hiszen Becsén már volt leánykórus, asszonykórus, legénykórus, csak férfikórus nem. Feri odajött hozzám, hogy mit szólnék hozzá, ha megalakulnánk. Aztán egyre többen és többen lettünk énekes kedvű férfiak. Főleg Bodor Anikó gyűjtéseiből válogattuk a dalcsokrokat, és szinte csak olyanokat, amelyek Bácskához, Bánáthoz kötődnek.

* Miért jó férfikórusban énekelni?

— Énekelni jó dolog. És azt is jó látni, hogy azoknak a férfiaknak, akik hatvanöt-hetven évesen találkoztak népdalokkal, népzenével, és eddig nem is volt alkalmuk közösségi munkában részt venni, hogyan válik mindez egyre fontosabbá. Találkoznak a vélemények, beszélgetünk, barátkozunk. És mindenki azon dolgozik, hogy egyre jobban szóljunk.

* 2010-ben egy könyvet is megjelentettél, Óbecse napsugaras oromzatai címmel, ezzel is hozzátéve Becse hagyományainak megőrzéséhez, felgyűjtéséhez.

— Ahogy jártam a népzenei táborokba, fájó pont volt számomra, hogy minden falunak van valami hagyománya. A népdalokat is ahogy keresgéltük, sehol nem bukkant fel Óbecse neve. Gyűjtésileg fehér folt volt, csak Király Ernő ’60-as évekbeli gyűjtése létezett Óbecséről. Szívügyemmé vált minden hasonló népi jellegű dolog után kutatni. S egy séta alkalmával láttam meg egy ilyen napsugaras oromzatot, és megdöbbentett, hogy ez olyan, mint valami népi motívum, és úgy döntöttem, utánajárok, s azt vettem észre, hogy több ilyen is van Becsén, úgyhogy elkezdtük járni a várost, fotózni, beszélni a lakókkal. Ez még a ’90-es évek közepén történt, a feleségem, Elvira, a húgom, Panna és jómagam készítettük, illetve Nagy István — Bodri egy filmet is akart csinálni, mely végül nem valósult meg, én viszont Beszédes Valéria segítségével és instrukciói alapján elkészítettem a könyvet. Amikor megjelent, akkor már sok napsugaras oromzatú ház nem is létezett, csak a fotókon maradtak fenn.

* Ezek a motívumok honnan származnak?

— Főleg a Tisza mentére jellemzők. Attól függött, hol vannak fafeldolgozó üzemek. Akkor kezdték így díszíteni a házak ormait, amikor megjelentek azok a gépek, amelyek keskeny csíkokra tudták felvágni a fát. Miközben fotóztam a házakat, sikerült olyan emberekkel is beszélnem, akik azoknak a tutajosoknak a leszármazottjai, akik annak idején a faanyagot szállították. Maga a motívum esetében vitatják, hogy népi eredetű vagy valaki így tervezte. Van arra utaló jel is, hogy népi, hiszen a vízimalmok részén találtak ilyen motívumot, másrészt az is lehet, hogy tervezték, a szegedi nagy árvíz után ugyanis, amikor újraépítették a házakat, a mérnökök ilyen napsugaras házakat terveztek.

* Van-e még olyan valami, ami Óbecséhez kötődik, köze van a népművészethez, és megérne egy könyvet?

— Az az igazság, hogy az oromzatok kutatása közben sok emberrel beszélgettem, így sok minden más is kiderült, egyebek között így majdnem egy teljes óbecsei betlehemezést felgyűjtöttem, így jutottam el egy citerás nénihez, aki Pecesoron született és élt, és rengeteg népdalt tudott fejből, ezeket is mind feljegyeztem. Aztán így került hozzám az utolsó óbecsei táltos története. Stefaniga Péter bácsi rengeteget mesélt, s ő még most is él, lehetne még meséltetni.

* De ezek a történetek nem jönnek csak úgy az ember elé, ehhez terepre kell menni, és beszélgetni, beszéltetni az öregeket.

— Igen, munkát kell bele fektetni, de megéri. Ezekre én is csak rászaladtam, s a következő alanynál már feltettem azt a kérdést is, hogy azzal kapcsolatban ő mit tud. Még egy példa: így tudtam meg azt is, hogy Becsén „vityillókat” tartottak. Ami nem egy kis ház, hanem így nevezték régen a házibulikat. Máshol ezeket cécónak, dáridónak, durindónak hívták. Sok tanya volt Becse körül, s egyszer itt, máskor ott jöttek össze, volt egy citerás, egy pikulás, és csinálták a vityillókat. Szóval már most van egy szép kis anyagom, csak fel kellene dolgozni.

* Mindhárom gyermeketek foglalkozik néptánccal, népzenével, Balázs a Fokos zenekar egyik alapítója. Hogyan látod jelenleg Vajdaságban a népzenészek helyzetét?

— Szerintem most nagyon jól állunk, ahhoz képest, ami annak idején volt, ez most a bőség zavara, ráadásul a népzenei táborokban is sok a fiatal, van érdeklődés. Lett egy követői tábora ennek az egésznek, menő lett folklórral foglalkozni. A mi generációnk már úgy irányította a gyerekeit, átadtuk nekik a tudást, a népzene szeretetét, és sokat köszönhetünk a táncházmozgalomnak is, mert egy egész más megközelítést hozott be. Lehozta a színpadról oda, ahol a helye van, ezáltal fogyaszthatóbbá, élővé tette, lefejtve róla a sallangokat. Úgyhogy nincs min aggódnunk, ami a jövőt illeti.

* És ha már jövő: mit kívánsz magadnak az elkövetkező évekre?

— Sok unokát. És szeretnék az említett gyűjtésekből valamit feldolgozni, esetleg egy újabb könyv formájában. Ezt még nagyon jó lenne megcsinálni.