Valamennyiünk életútja kiszámíthatatlan, hiába vannak terveink, a végén minden úgy lesz, ahogy meg van írva. Ez az alacsony termetű, furcsa frizurájú, középkorú hölgy megállapítása, és a beszélgetés folyamán határozottan kitart mellette. Mélyen hisz definíciója helyénvalóságában.
— Sok minden történt az életemben, és bárhogyan is igyekeztem tervekkel irányítani az eseményeket, majdnem minden a visszájára fordult — állapítja meg kesernyés mosoly kíséretében. — Ne nézzen rám olyan meglepetten, tudom, hogy ezt a frizurámnak köszönhetem. Apámtól örököltem, fiatalabb korában ugyanis így viselte, mint én: olyanok vagyunk, mintha szakajtót borítottak volna a fejünkre, és azt nyírták volna körbe. Még ma is sokszor lát az utcán olyan csuhás barátot, akinek ilyen a frizurája. Már babakoromban Egérke lett a becenevem, mert a kelleténél kisebb voltam, csak a siskám volt szembetűnően dús. Az apám egy nagyon gazdag, dél-szerbiai parasztgazda fia volt, a családjának hatalmas területű erdeje, termőföldje, a városban két háza volt. Az anyám pedig egy bácskai földhözragadt parasztcsalád egyetlen, rendkívül szép gyereke, akit tizenöt éves korában a szülei elszegődtettek cselédnek egy kerekesszékes, magányos, idős asszonyhoz.
A néni egy cséplőgép-tulajdonos özvegyeként jó anyagi körülmények között élt. Anyám tizenkilenc éves volt, amikor a nénivel Vrnjačka Banján töltött két hetet. Az apám az ottani vendéglátóipari középiskola végzős tanulója volt. Itt ismerkedtek meg, de úgy, hogy az apám egyik magyar osztálytársa volt a tolmács. Persze, csak formális ismeretség köttetett, egyszer-kétszer találkoztak a sétányon. Rövid idő múlva azonban az anyám levelet kapott az új ismerősétől. És a többi már a szokásos. Az apám a diploma megszerzése után Újvidéken kapott állást, majd jelentkezett katonának, és amikor leszerelt, eljött meglátogatni anyámat, a családját. A néni, akire anyám vigyázott, boldogabb volt, mint anya szülei, mert az anyám nemcsak szép, de nagyon jóravaló teremtés is volt. A néni szerint minden jót megérdemelt az élettől. Eleinte távudvarlás volt, miközben a szüleim tanulták egymás nyelvét. Két év után kerültek össze. Apám szüleinek nem volt semmi kifogása anyám ellen, de azt akarták, hogy költözzenek délre, a városban levő egyik házukba. Időközben apám huszonegy éves öccse motorkerékpár-balesetben meghalt. A szülei azt akarták, hogy apám vegye át a „birodalom” irányítását, így mint a fecskék délre mentek, és sosem tértek vissza északra.
Először egy kislányuk született, akiről öt hónapos korában kiderült, hogy genetikai betegség miatt fogyatékkal élő lesz. Apám teljesen kiborult. Sebtében összedobtak még egy gyereket, apám javítani akart. Fiú lett a következő, és nem is volt baj vele, nőtt is gyorsan, de olyan kövér volt, mint egy hordó. Amikor négy év múlva megszülettem, a batyusom olyan volt, mint egy kis birkózó. Apám meg volt győződve arról, hogy a gyerekei azért nem tökéletesek, mert anyámmal valami nincs rendben. Mivel a szülei nem engedték, hogy elváljon, a családi ház udvarában építettek egy kétszobás lakást, ez volt anya és a két kicsi birodalma. Mindenük megvolt, de apám sosem mutatkozott velük a városban, nem jártak hozzánk vendégek. Kétéves voltam, amikor az apám azt mondta anyunak, én az ő gondja leszek. Anyagilag segíti anyát a két gyerekkel, de csak én leszek az ő gyereke. Fizikailag, mondták, én hasonlítok rá a legjobban, igaz, ő hatalmas férfi, én pedig egy törékeny, de belevaló nővé váltam. Apa pici koromtól kezdve Egérkének hívott. Mindig is vonzott a kriminológia, hát az egyetemen ezt tanultam, és a szakmában dolgozom. Volt egy nagy szerelmem, öt évig éltünk együtt, de mindössze három hónap alatt elvitte a tüdőrák. A bátyám a ’90-es évek háborújában — mely nálunk hivatalosan nem is volt — elesett. Fél év múlva az anyám bánatában a fia után ment. Apám most ott él a fogyatékos nővéremmel a városi házban. Annak idején átvette az apjától a birtok irányítását, és valóban irigylésre méltó sikereket ért el a termelésben, feldolgozásban, eladásban. Apu felügyeletével már évek óta egy volt iskolatársa irányítja a birtokot, és az élet megy a maga útján. Én időnként hazamegyek, a nővérem ellátja a feladatait, de állandóan apától kérdezi, jól csinálja-e. És apám, talán a régi hibáit szem előtt tartva, mindig biztatja. De úgy beszél vele, mint egy beteg szomszédlánnyal. Én vagyok most is az Egérke, az okos, a talpraesett. Úgy érzem, minden másként történhetett volna, ha az apám kezdettől fogva elfogadja, amit a sors ránk mért. Ezt nem tudta megtenni, de véget sem tudott vetni a dolgoknak. Akik maradtunk, megvagyunk, család vagyunk, igaz, sohasem volt közöttünk igazán meghitt és szeretetteljes a légkör. Így éltük eddig az életünket. És most már senki sem tervez mást. Ez a mi történetünk.
![]()