– Szilágyin nőttem fel. A faluban értek az első természetközeli élmények, melyek aztán meghatározták művészi irányvonalamat. Később matematikát tanultam az Újvidéki Egyetemen, de a rajzolás, festés végigkísérte utamat. Az egyetemi évek alatt rajztanárhoz jártam, majd 1996-ban elvégeztem a budapesti iparművészeti egyetem nyári akadémiáját. Végül tervezőgrafikát tanultam a budapesti Qualitas művészeti iskolában – kezdi történetét Kővári Tünde.

Kővári Tünde (a fotók forrása: az alany archívuma)

* Milyen szerepe van szülőfalujának és környékének a munkásságában?

– A gyökerek nagyon fontosak számomra, és ez a művészetemben is megmutatkozik. Az egyik festményem például a szilágyi naplementét ábrázolja, melynek megörökítését régóta tervezgettem. Egy kicsit féltem is, hogy vissza tudom-e majd adni az érzéseket a vásznon, hiszen a szülőföld életünk meghatározó helyszíne: bármerre vezet az utunk, bármilyen messzire sodor bennünket tőle a sorsunk, a szívünkben különös helyet foglal el, amíg csak élünk. Álmodjuk a templomtornyát, gondolatban sétálunk a szeretett utcákon, megpihenünk a templomtéren a hatalmas gesztenyefák alatt, vagy beülünk a régi iskolapadba, sétálunk a szikesen a galagonyabokrok között… Még évtizedekkel később a nagyváros zajában is hallani véljük a jellegzetes hangú, összetéveszthetetlen déli harangszót, és tenyerünkben érezzük a szülői ház kilincsének tapintását…

* Említette, hogy volt egy jelentős kihagyás az életében, ami a festést illeti. Mesélne erről?

– 2000 óta Budapesten élek a családommal. A költözés, a szeretett nyugat-bácskai otthon elhagyása, a beilleszkedés nehézségei, majd édesapám betegsége és halála tíz évre elnémították bennem a művészet hangjait. A fiatalkori, lendületes művészeti indulás és a kiállítások sora után több mint egy évtizedig dolgoztam az üzleti világban. Bár cégvezetőként nem volt sem időm, sem energiám festeni, nem telt el egyetlen napom sem úgy, hogy ne gondoltam volna a színeimre, témáimra, és ne húztam volna képzeletbeli vonalakat gondolatban. Aztán egy nehéz munkanap után egészen váratlanul elkezdett kiáramlani belőlem ez a magamba zárt, színekkel, természettel és geometrikus formákkal teli világ. Megelevenedtek a motívumok, valódivá váltak az addig virtuális tájak, virágok, fák, pillanatok. Azóta folyamatosan születnek a képek és az új ötletek.

Pipacsok

* Milyen kiállításokat, megjelenéseket tudhat maga mögött? Mire a legbüszkébb?

– Az elmúlt években számos tárlatom volt Vajdaságban és Magyarország-szerte. Az otthoniak közül kiemelném a 2021-beli önálló kiállításomat a szülőfalum, Szilágyi templomában, Szent István ünnepén. A faluhoz és a gyerekkoromhoz köthető festményeimet állítottam ki, és minden képhez egy-egy kis történetet, emléket is írtam. Nagyon sokan megnézték, helyiek és környékbeliek, meg a sok, külföldre költözött szilágyi, aki a búcsúra hazalátogatott. Gyönyörű emlék maradt. Egészen más érzés olyan embereknek megmutatni a képeimet, akik ismernek gyerekkoromtól, a szüleimet is, és emlékeznek a nagyszüleimre. Ugyanebben az évben a zombori Magyar Polgári Kaszinóban is volt egy szép és emlékezetes kiállításom. A sort Kupuszina követte 2025 nyarán, ahova szintén nagyon szoros szálak fűznek, szinte második szülőfalumként szeretem és tisztelem. A Budapest belvárosában lévő Kaptárba például rendszeresen, szinte évente visszatérek, ha új képanyagot szeretnék bemutatni a közönségnek. Szívesen megyek kiállítani iskolákba is, mert gyerekekkel találkozni mindig nagy öröm és feltöltődés számomra. Emellett a műtermem ajtaja is nyitva áll az érdeklődők előtt.

* Mi ihleti meg a munkája során?

– Képeim a lelkemet tükrözik: a természet és a rend szeretetét. Örökké mindenütt a harmóniát keresem – színekben, formákban, érzésekben, értékrendben. Csodálom a természetet, lenyűgöz a növények formai és színbeli sokfélesége. A természet ereje és megújulási ösztöne folyamatosan ámulatba ejt, ebből próbálok meríteni, ezt a szemléletet igyekszem vászonra vetni. A természetben előforduló formákat – tájakat, fákat, virágokat, felhőket, esőt, hópelyheket, az égbolt és az évszakok változásait – látásmódom szerint fordítom át a saját nyelvemre. Szeretném megőrizni azt a csodálatos egységet és érintetlenséget, amely a természetet jellemzi – legalább a festményeimen. Olyannak ábrázolom a növényeket, erdőket, virágokat, tájakat, amilyenek az ember rombolása nélkül lennének, amilyenek lenni szeretnének. Így próbálom ráirányítani a figyelmet a természet megóvására. Ecsettel és képekkel sajnos nem lehet megmenteni a világot, de folyamatosan próbálkozom, mert hiszek abban, hogy a gondolatoknak teremtő erejük van… Azokat a témákat tudom jól megfesteni, amelyek a lelkemben élnek. Ezért nyúlok vissza időnként a gyerekkori emlékekhez: virágokat festek, melyeknek még emlékszem a tapintására, a bontakozó bimbóik látványára, az illatukra, amikor csendes, tavaszi esők után kisüt a nap, és átmelegíti a kerteket. Festés közben látom magam előtt a virágoskertet, mert kislányként a legszebb óráimat töltöttem ott. A tulipán is ilyen virág: amikor ránézek, látom benne a nagymamám kedves arcát.

Tavaszi erdő

* Milyen technikát alkalmaz a festményein?

– Festészetemben a matematikusi látásmód ötvöződik a természet iránt érzett elhivatottsággal és a színek csodálatával. Mindent rendszerezek, mérek, körívekbe illesztek, geometriával fűszerezek. Az élénk, letisztult színeket vegyítem a fekete-fehér kontraszttal, vagy éppen a fényes és a matt felületek váltogatásával játszom a vásznon. Régen főleg tussal és temperával dolgoztam, akvarellpapírra festettem. Ezt mára szinte teljesen felváltotta az akril és a vászon.

* Milyen önnél a festés, az alkotás folyamata?

– A festés folyamatát mindig egy alapos műhelymunka előzi meg nálam. Amikor a téma ötlete kipattan a fejemből, következik a fotózás a természetben, vázlatok készítése, színek kikeverése, színpróbák. Mire a vászon előkerül, a fejemben már minden összeállt. Ahhoz, hogy ez a folyamat zökkenőmentesen működjön, minden hétvégén kimegyek a természetbe barangolni, ez szinte már a lételememmé vált. Szükségem van ezekre a találkozásokra ahhoz, hogy alkotni tudjak, és a természet mindig megjutalmaz, csak fogékonynak kell lenni rá, észrevenni, befogadni. Estig sorolhatnám az élményeket, érzéseket, tapasztalatokat, melyeket a természet közelségétől kaptam az utóbbi évek során. Mindezt az élményanyagot képekké formálom magamban: megjelenik a szemem előtt a kép, és elkezdem tervezni a színeit, formáit. Ez mindig egy hosszú folyamat, sok legyalogolt kilométer, emelkedő, lejtő, kapaszkodás, ereszkedés, eső, bágyadt, tavaszi napsütés vagy csikorgó hideg gyúrja össze képpé. A Facebookon csaknem 8000-en követik a munkámat, itt rögzítem a képek készülésének folyamatát, leírom a festményekhez fűződő érzéseimet, a munka folyamán megfogalmazódó gondolatokat. Egy-egy alkotáson több hétig dolgozom. A honlapomat (www.kovaritunde.com) is folyamatosan frissítem az új festményekkel és a hozzájuk fűződő írásaimmal, történeteimmel.

* Melyek azok a pillanatok, amikor úgy érzi, érdemes művésznek lenni?

– Az alkotás folyamatának legizgalmasabb része számomra mindig az, amikor az elkészült festményeket kiviszem a természetbe, és „megmutatom” a tájnak, mely a témát ihlette. Lefotózom, majd elemzem a hasonlóságokat és a különbségeket. Szeretem összehasonlítani a valódi témát azzal, ami a fejemben, szívemben, lelkemben megszületett, és vászonra került. Ezek mindig fontos és tanulságos szembesülések, melyekből „táplálkozni” lehet. Különösen emlékezetes volt, amikor a Téli világ című képemet kivittem a januári hóesésbe, és „megmutattam” annak a terebélyes fának a Pilisben, ahol a téma ötlete megszületett. Nem volt egyszerű feladat, hiszen a hegyekbe vezető ösvényt hó fedte, csúszott, hideg volt, az a nap mégis életem legszebb és legboldogabb napjainak egyike lett. Az ilyen pillanatokért érdemes élni és alkotni.

* A publikum számára milyen üzenetet szeretne közvetíteni a művészetével?

– Képeimmel néhány percnyi pihenést, egy lélegzetvételnyi esztétikai élményt szeretnék nyújtani a szemlélőnek – szép gondolatokat, pozitív látásmódot, optimizmust. Úgy érzem, a ma emberének egyre nagyobb szüksége van erre.