Ebben a díjban benne van az egész életem

Ebben a díjban benne van az egész életem

Beszélgetés a Magyar Életfa díjas Tóth Rozália népdalkörvezetővel, népdalénekessel; Tóth Rozália, a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület Csalogány asszony- és Pilike leánykórusának vezetője, 1954-ben született Csókán, pontosabban az akkor már államosított Léderer-birtokon, Macahalmán. Az énekléshez fűződő legkorábbi emlékei is a majorsághoz köthetőek — mondta beszélgetésünk kezdetén.

— Macahalmán olyan kis közösségben nőttem fel, ahol majdnem minden szombaton szerveztek mulatságokat, de a falusi rendezvényeken, ünnepeken is mindenki részt vett. Mi, kisebbek, a felnőttekkel táncolgattunk, énekelgettünk, vagyis már akkor megízleltem a dalolás örömét. Tizenhárom évesen lettem tagja a csókai Móra Ferenc egyesületnek, ahol Cs. Simon István, az akkori elnök és Klubica András az éneklés felé irányítottak. Szólistaként fellépések, vetélkedők, megmérettetések következtek, amelyeken jó eredményeket értem el, de a szüleim nem nézték jó szemmel ezt a tevékenységet. Mégis folytattam, egészen addig, amíg férjhez nem mentem. Nyolcéves volt a lányom, amikor elkezdtem felkészíteni a Szólj, síp, szólj! vetélkedőre, ahol népdaléneklés kategóriában indult, és első helyezéseket ért el. 1995-ben, amikor elérkezett a művelődési egyesület fennállásának 25. évfordulója, felkérték a régi „mórásokat”, hogy egy fellépés erejéig „álljanak össze”. Asszonykórust alakítottunk, elkezdtünk próbálni, bemutatkoztunk az ünnepségen, majd együtt maradtunk. Ennek immár tizenhét éve, azóta létezik a Csalogány asszonykórus. 

Bodor Anikó akkor robbant be az életünkbe, amikor szakmai segítséget kértünk. Emlékszem, bejött hozzánk, még abban a régi, kis poros Mórában voltunk, végignézett rajtunk, és azt mondta, ezek mind csirkék. Azt hitte ugyanis, hogy idősebbek vagyunk. De amikor meghallgatott bennünket, azonnal kijelentette: lesz belőlünk valami. Az ő hatására énekelünk tájszólásban, azt sugallta, a csókai gyűjtésű dalokat csak így szabad előadni. „Ha a vödröt mögemelöm, mögöl engöm a szerelöm” — nekünk is gyakorolni kellett, hiszen már mi sem beszélünk ennyire ö-ző nyelvjárásban. 

Sajnos, már Bodor Anikó sincs velünk, de én még ma is hallom minden egyes intő szavát. Önbizalmat adott nekünk, elhitette velünk, hogy megmutatkozhatunk, megmérettethetjük magunkat. Lassan, lépcsőről lépcsőre haladtunk, mára a Durindó gálaműsorának állandó szereplői vagyunk, több Vass Lajos Nagydíjjal, Aranypáva Díjjal és Aranypáva Nagydíjjal büszkélkedhetünk, 2012-ben pedig a saját népzenei hagyaték leghitelesebb előadásáért átvehettük a Bodor Anikó-díjat, aminek természetesen nagyon örülünk. Az a tervünk, hogy továbbra is együtt maradjunk, és énekeljünk, ameddig az egészségünk engedi.

* Rózsi mama — ahogyan az egyesületben nevezik — vállalta a Pilike leánykórus vezetését, az utóbbi hónapokban pedig a legkisebbek népes csoportjával foglalkozik.
— A Pilike előtt volt a Bokréta lánykórus, azt szintén 5-6 éven át irányítottam. Ezeket a mostani lányokat Vas Brezovszki Tímeától vettem át. Nagyon összeszokott, jó csapat, lassan elsajátítják azt, amit mi csinálunk. A zsűri gyakran felismeri bennük a nagymamát, mert már nemcsak a lányaink, hanem az unokáink is énekelnek. Ők is sok dicséretet kapnak, és szép eredményeket érnek el, biztos vagyok benne, hogy idővel szintén „pávások” és „aranypávások” lesznek. Náluk még az iskolától is függ, meddig lesznek együtt, már most is van közöttük egy-két középiskolás, akik nem tudnak minden próbán részt venni. Örülök, hogy itt vannak, mert feltöltik ezt a szép székházat örömmel, zsivajgással, csakúgy, mint a kicsik, akiket az ősszel toboroztak. A népes csoportba óvodások és kisiskolások tartoznak. Velük is én foglalkozom, de lassan majd elválik, kiből lesz énekes, táncos, zenész vagy versmondó, mert senkit sem szeretnénk elküldeni. Olyan aranyosak, amikor körülállnak, Rózsi mamának szólítanak… Ez az elnevezés az unokám után maradt rajtam, de nem bánom, hogy az egyesületben lassan én lettem mindenkinek a Rózsi mamája.

* Hogyan fogadta a Magyar Életfa Díjat?
— Úgy érzem, hogy ebben a díjban benne van az egész életem. Még mindig keresem a szavakat és a gondolatokat, habár már decemberben értesültem róla. Nagyon örülök, hogy elismerték a 45 éves munkámat, és köszönöm mindenkinek. Jó, hogy volt kivel dolgozni, mert különben a díj sem lenne. Sajnos, ez a falu is kihalófélben van, de a zenei anyanyelvünket soha nem szabad elhagyni. Köszönöm az egyesületnek, hogy sokfelé eljutottunk és sokat tanulhattunk, de általában a mi hagyományainkat próbáljuk népszerűsíteni. Burány Béla is mindig azt mondta, az a virág a legszebb, ami a ti kertetekben nyílik, mert azt ti nevelgettétek, gondoztátok. Igaza volt, mert ezeket a dalokat csak mi tudjuk ilyen ízesen elénekelni.

Több kedvenc dalom is van, például a Zavaros a Nyárád, vagy a Kis Csóka körül van kerítve, de szeretem Pista és Anikó dalait is, mint a De messze van ide a babám tanyája vagy a Lyukas a kötőm eleje… Amikor összejövünk, és itt van a zenekar is, ezeket mindig elénekeljük. Kicsit sírunk is közben, mert ilyenkor érezzük, hogy azok is velünk vannak, akik már eltávoztak közülünk. Vagy amikor a párom elővette a hegedűt, és elmuzsikálta nekem, hogy Kis pacsirta a magasban, akkor is elérzékenyültem. A népdalokban benne van az örömünk, a bánatunk, a szerelmünk, minden érzésünk. Ahogy idősödünk, gyakran könnybe lábad a szemünk, pedig emlékszem, gyermekkoromban nem értettem, miért sírnak a felnőttek egy-egy nótán. 
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Ebben a díjban benne van az egész életem
Zene
Ebben a díjban benne van az egész életem
Nemzetpolitika
  • Hét Nap
  • 2018.11.05.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink