Mivel nagyon szeretem József Attilát, azt hittem, könnyű lesz papírra vetnem, illetve számítógépbe kopognom a Magyar Költészet Napjával kapcsolatos gondolataimat. Aztán csak hosszas előkészületek után tudtam leírni az első mondatokat.
Először újraolvastam azokat az adatokat, amelyeket mindenki ismer. Mert szerintem a diákok többségének szinte versként kell fújnia, hogy 1905. április 11-én született, apja József Áron szappanfőző munkás, aki elhagyta a családját, anyja Pőcze Borbála mosónő. Hogy a szegedi egyetem magyar-francia szakáról a Tiszta szívvel című verséért tanácsolták el. (Ezt a költeményt egyébként minden lázadó kamasz kántálja, ha másként nem, akkor megzenésített formában. Azok is, akik egyébként verseskötetet még véletlenül sem vennének a kezükbe.) Aztán a szerelmek, a teljesség igénye nélkül: Vágó Márta, Szántó Judit, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra... Megnéztem a hölgyekről készült fotókat is. Végül a szárszói vasútállomáson kalandoztam - még sohasem jártam ott -, ahol 1837. december 3-án a fájdalom végleteivel és a megfoghatatlan bűnökkel küszködő költőt halálra gázolta egy tehervonat.
Elő kellett keresnem azt a fotót is, ahol a Gát utca 3-as számú házának az emléktáblája előtt állok. Több mint húsz évvel ezelőtt. Ez tovább tartott, mint gondoltam, mert a régi albumokat forgatva olyan fényképekre akadtam, amelyeken illett elmélázni legalább néhány percig. Fiatal, látszólag gondtalan arcok mosolyogtak rám. A legtöbben már nincsenek itt, de ami még fájóbb, hogy közülük sokan örökre eltávoztak. Hosszas lapozgatás után rábukkantam a kissé már színét vesztett felvételre. Gát utca 3. Nem volt egyszerű odatalálni, hiszen akkor még alig ismertük Budapestet. Pedig a ferencvárosi szoba-konyhának örökös jussa van a magyar költészetben: ott gyerekeskedett József Attila. Eszembe jutott a kedves néni is, aki nagy örömmel fogadta a látogatókat, különösen, amikor megtudta, hogy a határon túlról érkeztünk.
Általános iskolás korunkban, a hetvenes években, az egyik osztálytársnőm - és egyben barátnőm is - kiválóan szavalt. Sorra nyerte a különböző szintű versenyeket. Emlékszem, egyszer éppen egy József Attila-vers fogott ki rajta. Vagy a bírálóbizottság, amelynek tagjai szigorúan megrótták a versválasztása miatt. Azt mondták, egy tizenéves gyerek nem tudja hitelesen tolmácsolni ezt a költeményt, hamvas fiatalságának, szemüveges, a világra csodálkozó ártatlanságának egyszerűen nem hiszik el, hogy ,,Nagyon fáj”. És nem is javasolták továbbjutásra. Róla is van egy fényképem, akkor készült, amikor a katonai behívó elől menekülve néhány napig nálunk rejtőzködtek a férjével. Aztán elmentek, a határon túlra. A történetük azonban ezen a ponton nem ért véget, mert néhány évvel ezelőtt ismét hazaköltöztek. Mivel ugyanabban a városban élünk, időnként összefutunk az utcán vagy a piacon. Már nem szaval - legalábbis nyilvánosan, közönség előtt. Nem tudom, most hogyan mondaná el a ,,Nagyon fáj”-t, de ugyanazt látom rajta, amit magamon is. Hogy annyi minden fájt az elmúlt években.
Április 11-e, József Attila születésnapja egyben a Magyar Költészet Napja, melyet 1964 óta ünneplünk. Születésének centenáriumi esztendejét, 2005-öt pedig az UNESCO József Attila-évnek nyilvánította. (Itt jegyzem meg, hogy Márai Sándor is április 11-én született, de öt évvel József Attila előtt, 1900-ban.)
1905-1937 - akár meg is fordíthatnánk a két dátumot, ugyanis József Attila akkor született meg országosan elismert költőként, amikor Balatonszárszón kiállították róla a halotti bizonyítványt. Életművének elemzői szerint a kor- és pályatársak többsége csak ekkor döbbent rá, milyen kivételes életművet alkotott ez a mindaddig csak ,,jó költő”-ként számon tartott, zavarba ejtően sokféle hangon megszólaló - ezért gyakran félreértett -, posztumusz fölfedezett zseni, akinek életútját kisgyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák, különös fordulatok szegélyezték. 1938-ban posztumusz Baumgarten-díjat kapott, 1948-ban életművét Kossuth-díjjal tüntették ki.
Az interneten tallózva József Attiláról szóló, őt idéző verseket is találtam többek között Nagy Lászlótól, Baka Istvántól, Pilinszky Jánostól, Tandori Dezsőtől. Mivel úgysem tudnék választani a sok, számomra kedves József Attila-költemény közül, inkább álljon itt egy részlet Nagy Lászlótól:
,,József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!”