Az író, költő, műfordító, gyógyszerész Kishegyesen született 1912. augusztus 27-én, Budapesten távozott el az élők sorából, 1983. július 16-án - Szülőhelyén végezte el az általános iskolát, a gimnáziumot Verbászon, gyógyszerészi diplomát Zágrábban szerzett - Élete Bácstopolyán folytatódott, itt kezdte pályáját gyógyszerészként, a világháború után ugyanebben a városkában tanárkodott, 1948 őszén megvált az országtól, és Magyarországon telepedett le - Számos díjban részesült: 1971-ben megkapta a Szerb PEN Club díját, 1978-ban a Horvát Írószövetség díját(műfordításaiért), nevét megtaláljuk a Mi Irodalmunk Almanachjában (1931), az Ákácok alatt (1933) és a Téglák, barázdák (1947)című antológiában - Vigh Rudolf megemlékezéséből: ,,...azután tankönyvekben találkoztam a nevével, s mindig összerezzentem a lapaljai sor láttán. Fordította: Dudás Kálmán. Németből Lenau, Nietzsche, franciából Baudelaire, oroszról Jeszenyin meg a legtöbb szláv kiválóság művei anyanyelvemen vésődtek tudatomba. Kétségkívül, Kishegyes minden idők legintelligensebb szülöttjének tartottam...' - Utolsó verseskötete, a Kettős szélárnyék című Budapesten 1981-ben jelent meg
,,tünt felőled hatvanhathét tél/ tűzön fáztál/ fagyban égtél/ csók korántsem a szépnél/ sem falat cifra háznál/ várt jóízzel - jussal éltél/ negyven éved lugasából/ száműz önkény/ rendje vádol/ rács mögé dug néped földjén/ kétségek közt kín ha pártol/ búhatsz volt barát szavától/ hűséggel vert mostohának/ mindezáltal/ jut taláncsak/ csönddé némult rossz fiának/ ölni hancsik mécsvirággal/ haza ahol haza vállal.' Ezeket a mélabús, szomorkás sorokat olvashatjuk a Szép versek 1980 című kötetben, amely a budapesti Magvető Kiadó gondozásában jelent meg 1981-ben. A 93. oldalon vall önmagáról az örökkön-örökké menekülő vajdasági ember, akinek szemében talán sohasem csillantak fel az optimizmus, az öröm fényei, a poéta, akiből nem lett kispap, ahogyan szülei kívánták, hanem fehér köpenyes gyógyszerész, az életnek csupán árnyékos kuckóit, magányát vélte felfedezni, s mindig súlyos gondolatok terhével ragadott tollat...
Szeretett Bácskájának majdnem a szívében látta meg a napvilágot, Kishegyes szülöttje ő, aki sokáig Verbászon nyomta a padot a gimnáziumban, majd a horvátok nagyvárosában, Zágrábban csatlakozott az egyetemisták népes és mindig zajos táborához. Ezek az évek nem múltak el eseménytelenül felette, meg akarta érteni a világot, amelybe beleszületett, elmélyülve mindabban, ami vele és nemzetével megtörtént. Már nagyon fiatalon menekült a valóságtól, habár minden napja munkával múlott el. Herceg János írta róla: ,,Ahányszor találkoztunk, mindig a zágrábi diák, Krležán, Krajčevićen, Krklecen és Ujevićen pallérozódott költői hangját véltem felfedezni'. åk ketten Zágrábban leltek egymásra, baráti kapcsolatuk évekig tartott. Dudás Kálmán lefordította Miroslav Krleža Glembay-ciklusát (A Glembay LTD, Agónia, Léda),s a horvát íróóriás más munkáit is átültette magyar nyelvre. Zágrábban születtek a következő sorai is: ,,Büszke kevélyen, a főtéren/ a Bán üli táncos lovát/ Nézem gyanakvóan és sötéten/ Kétes dicsőséged, Hegyesnél/ őrzik a horvát koponyák -/ talán szelídebb is lehetnél?' Dudás Kálmán nem egy versében énekelte meg Zágrábot, felfedezte azt a szépséget, amit számára a Zrinjevac és egyáltalán a ,,beli grad' nyújtott.
Egyetemi évei, a diploma megszerzése után Topolyán telepedett le. Évekig gyógyszerészként sürgött-forgott a pult mögött, majd tanárként oktatta a fiatalokat a középiskolában, Topolyán. De közben - majdhogynem szünet nélkül - írogatott, publikált szorgalmasan, írásait a Kalangya is megjelentette. Bori Imre méltatásából: ,,A Kalangya költői közül Bencz Boldizsár és Dudás Kálmán érdemel különösebb figyelmet (...) Dudás Kálmán szemlélődő költő, befogadó lélek, olyan, akinek a versírásra ösztönző ingerei a tájleírás csábításának, hívó szavának engedelmeskednek elsősorban. Impresszionista költő volt: verseinek festői és zenei hatásai s az ezekből kiszüremkedő hangulatok ihletik, életélményét pedig, éppen a fentiekből következően, legnagyobb sikerrel tájképeiben fejezi ki. Versvilága építésében egyaránt felhasználta a ,,nyugatos' magyar líra és a horvát modern költészet eredményeit, verskultúrája elmélyültével a nosztalgia és a tűnődés hangjai is autentikus zengést kaptak. Irodalmunk munkása 1948-ig volt'.
A Téglák, barázdák című kötet a jugoszláviai magyar irodalom háború utáni első költészeti antológiája volt, egy kollektív alkotás, Hock Rezső, Lévay Endre és Steinfeld Sándor szerkesztői munkájának eredménye, 1947-ben jelentették meg. Huszonhárom író szerepelt benne. A szerkesztők Dudás Kálmánról sem feledkeztek meg. Az antológia megjelenése után, 1948-ban a költő Magyarországra távozott. Mi csak 1959 után olvashattuk eredeti munkáit. Dudás Kálmánt - állítólag - téves eszmék ,,fertőzték meg'. Az az érzése támadt, hogy itthon, hazájában nem kedvelik, ,,különálló'-nak érezte magát, az otthon melege nem simogatta az arcát.
Munkái: Déli szél, versek, Szabadka, 1939; Vád helyett, versek, Budapest, 1941; Egy marék föld, versek, Zombor, 1944; Szederillat, válogatott versek, Budapest, 1961; Sugaras evezőkkel, versek, Budapest, 1971; Percek pillekörén, versek, Budapest, 1975; Kettős szélárnyék, versek, Budapest, 1981.