Múltunk, melyről oly gyakran elfelejtünk megemlékezni, a kultúránk bővelkedik olyan személyiségekben, akik méltóak arra, hogy az utókor tisztában legyen életükkel, munkásságukkal. Mindig kicsik voltunk, gyakran lenézettek, kevesen voltunk, furcsa nyelvet beszéltünk, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy örökre eltűnjünk. Valami csoda sokunkat megmentett a legrosszabbtól, kihúzott a mocsárból... 

Dóró Sándornak nem volt szerencséje, az életnek egy „javított változat”-ában sem ültették a terített asztalhoz, de görcsös igyekezettel tenni, alkotni akart valamit, ami maradandó, remélve, hogy legalább a neve bekerül az irodalmi lexikonokba, legalább néhány szó róla, így talán: „Aki a költői elnémulás ellen élete utolsó percéig harcolt, az Dóró Sándor (1938-1974) volt. 1959-ben Koratavaszi felhők című verseskönyvével lépett fel, majd egy válságos, útkereső korszak után Derűs István néven jelentkezett verseivel. Autentikus költői hangjára élete utolsó esztendejében talált rá, amikor már a halállal kellett szembenéznie.

Posztumusz verseskönyve A virágok rozsdásodása címmel 1979-ben jelent meg.” (Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története) A sorok között, elszórva fel-feltűnik Dóró Sándor neve, de ha a tanár azt mondaná a diákoknak: „Aki tud valamit Dóró Sándorról, jelentkezzen”, kevés kar lendülne a magasba, talán egy sem... Írósors, szegény vajdasági magyar íróember sorsa.


Dóró Sándor (Derűs István) Ludaspusztán született 1937. december 2-án, Kamenicán hunyt el, 1974. január 6-án. A gimnáziumot Szabadkán végezte el, hallgatója volt az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének. Megpróbálkozott az újságírással, megpróbálkozott sok mindennel, ám sokra nem vihette, mert 1965-től megromlott egészségi állapota miatt visszavonulásra kényszerült, évekig a péterrévei gyárban dolgozott, majd postatisztviselőként kereste a kenyerét.

A Koratavaszi felhők című verseskötetét Újvidéken adhatta ki, 1969-ben. A virágok rozsdásodása című versgyűjteményét halála után, 1979-ben vehette kezébe az olvasó. Fiatalon kezdett verseket írni, majd elpergett a végtelenbe az, akinek arcáról a halál mosta le az ezüstös maszkot.

Brasnyó István a péterrévei kanálgyárban találkozott Dóróval. Idézet Brasnyó írásából (Magyar Szó, 1991. október 29.): „Ekkortájt ismerkedtem meg Dóró Sándorral. Alacsony termetű ember volt a poéta — ahogyan Jung Károly írja pár év múlva a nekrológjában —, és mivel éppen télidő volt, sofőrbundát viselt: ez abban az időben egyetemes vidéki téli öltözködési kellék volt, így jött a Forum klubjába, ahol senki ismerőst nem talált, kicserélődtek az arcok az alatt a tíz év alatt, amióta nemigen járt itt. Azt nem mondta, hogy beteg, csak hogy rossz a vérképe, és a péterváradi katonakórházba jár időnkénti felülvizsgálatra, mert a hadseregben kapta a bajt. Még egyszer találkoztunk, s azután a baj súlyosbodott. S általában hol hal meg az, aki errefelé valaha is sorokat rótt papírra? Fönn, a kamenicai kórházban. Aztán akadt, aki megpróbálta elsütni, hogy vékonyka költészetébe a 'kulák szemlélet' uralkodott...”

Fehér Ferencet gyakran az a vád érte, hogy elfogult a fiatal alkotókkal szemben, sokat foglalkozott velük. Válaszul a Hídban (1957/3-4) megjelentette Dóró Sándor sorait: „Ma békésen lefektettem az alkonyt, a színesedő, barnuló földeket / betakartam puha, okos gondolattal / a bogarakat elküldtem a / levelek csendje alá, / hogy pihenjenek... az égen bóbiskoló csillagokat / elfújtam, hogy aludhass.”

Bányai János megemlíti a Hídban (1979/10), hogy Dóró Sándor első kötetében mélyen átérezve a szegénység, a sorscsapások, a szikes élet terhét, fiatal költőtársaihoz szólva a vágyott „szélesebb horizontok felé” kiált egy másik — teljesebb — élet reményével, akkori hite szerint az eszköztelenül is reménykeltő versírással. Nem a korai halál miatt maradtak előtte zárva a horizontok, mert a célba vett horizontok már eleve zártak.

Fiatalokkal indult, fiatalokat bátorítottak akkor a már affirmálódott íróink, esztétáink. Dóró mellé felsorakoztatták Deák Ferencet, Gulyás Józsefet, Vigh Rudolfot, Végh Lajost, Foky Istvánt, Engh Ivánt, Hallai Sándort és másokat. Jung Károly a nekrológjában azt írta (Magyar Szó, 1974. január 2.), hogy Dóró Sándor „a kövekben akart megmaradni”, legalább valamiben, ahogy egyik versében vallotta másfél évtizeddel ezelőtt. A könyörtelen idő azonban már ott munkál versei fölött, egyre tolja át őket irodalomtörténetünkbe, egy interregnum irányába, ahol a poézis új rendje vívta csatáit, sistergő robbanásokkal temetve a meghaladottat. Dóró Sándor nem várt senkitől kegyelmet. Megmérettetett, s tudta, mit teljesített. Emelt fővel távozott, mintha maga oltotta volna ki azt a jelképes gyertyát. Két verseskönyv — ennyi maradt ránk, és az emlékezete, amely fakul ugyan, de átcsúszott a huszonegyedik századba.

Dóró Sándor 

Oda az elhagyott Erdőhöz

1.
Még mindig fut a szép
hold,
amely régóta száműzve
bolyong
őrült költészetem
felborult egén, a felhők szellői között...

S azóta szüntelen kiáltozom,
de hasztalan,
már nem fogad be:
se fa, se Erdő, se kő,
se isten, se nő  furcsa igéimmel...

Idegen már, ó, idegen
nagyon az Erdő:
gonoszkodik velem,
s messzire búcsúztam el tőle,
bár még vágyom vissza
őrjítő  végtelenségét! 

2.
Véres az arcom, homlokomon
a seb kiújult,
s véresek lesznek könnyeim!
(a születés átka velem kering...)
Én csak szökni tanultam,
amíg mások űztek!
s vissza soha se ütöttem!

3. 
Az Erdő  az én nyugtalan énem, 
ahova még 
nem tört be emberi 
kéz, 
s ahova még szűkölve 
megbújok, 
ha rajtam bottal
végigütnek...

Nem alvó, rettegő  őserdő  a lelkem 
és süllyesztő-nagy átok az én bűnöm,
s lassan, 
de gyötrelmesen
örökre elkárhozom...

Szeretnék kitérni!

Megyek a vágyak hosszú országútján,
táska a kezemben,
és őrülten kiáltozom,
hogy szeretnék: kitérni!

Örökké-robogó, elfásult-érzésű 
járművek robognak előttem
és rohannak utánam...
S én közbe-szorultan rohanok
az élő-folyóval, bár józan vagyok, sose ittam...

Rohanunk,
mióta már él az ember:
s néha-néha feledi, hogy ember!
és nem kerék, vagy valami egészen más!
Rohanunk,
az aprópénz kell: mozira és lisztre!

Rohanok én is,
már majdnem elfeledtem a holdat,
hogy van!
Jó most a májusi eső  zenéjét
hallani,
s megállni az úton
egy kicsit,
hosszan elnézni
a kamasz, nyurga mezőket,
ahogy nyújtózkodnak
a gólyalábú estben:
én szeretnék a mellékutakra
is letérni!
Ó, ez a föld, amit tapostam,
csak könnyeim beinni tudta...

Az arcom véres!
mért nem veszik észre:
hű  tükre az arc
a lélek őrült harcainak!
és nem mossa le s
zázadok zápora se róla...
mert a szenvedést, az önkínt
nem mossa el:
sem idő,
sem fény,
sem élet!

Híd, 1959. szeptember