A tünetekből (homályos látás, gyors légzés) gázmérgezésre gyanakodtak a szakemberek: arra, hogy szivárgás következhetett be az iskola fűtőrendszerében. Ám a toxikológiai tesztek negatívak lettek. Szerencsére. De az is bebizonyosodott, hogy nem ételmérgezés és nem is vírusfertőzés okozta a tömeges ájulást. Akkor mi?

Két nappal később dr. Dragan Drašković, a Vajdasági Klinikai Központ igazgatója azt nyilatkozta: ami történt, az szerinte a tömeghisztéria iskolapéldája. „Hosszú életem legnagyobb meglepetése lenne, ha bebizonyosodna, hogy ez az eset nem tömeghisztéria” — mondta a professzor. De nem bizonyosodott be. Az sem, hogy az, és az sem, hogy nem az. Hivatalos irat, orvosi diagnózis nincs. Talány. Ahogyan kész talány maradt a szerbiai oktatási miniszter reagálása is: „A šajkaši esetet figyelmeztetésnek kell vennünk.” Misztérium marad, vajon mire gondolhatott Srđan Verbić.

Misztérium vagy hisztéria címmel kommentálta az esetet a neves újságíró, Miša Brkić. Írásában (Peščanik, február 14.) az orvos igazgató szavait idézi, és megállapítja: mérgezés mégis volt. A közélet mérgezése folyamatos, ettől a mérgezéstől — mely a tömeghisztéria járványát okozza — beteg egész Szerbia. Ami történt, az a szerbiai társadalom diagnózisa — a helyszín, Sajkásszentiván nyilván csak véletlen. A cérna pedig ott szakad el először, ahol a legsérülékenyebb, ahol a legvékonyabb: a gyerekek korosztályában. „Szerbiában már hosszú ideje jelen van a hisztéria járványa, és nincs a társadalomnak olyan szegmense, amelyet ne érintene. A parlament és a politikai pártok (a hatalom és az ellenzék) viszonya hisztérikus, a média és a közélet is az. Ha a hisztériát nem a földgáz okozza, akkor a svájcifrank-hitelek, a dollárhitelek, a sztrájkok, a gyilkosságok, az oligarchák, Lazar Krstić, a titkos külföldi számlák, a nemzetközi összeesküvések, az ombudsman, az albánok, a kommunális rendőrök, a félholtra verések, a családon belüli erőszak” — írja Miša Brkić.

Tudjuk, pontosan értjük, miről beszél. Aligha akad valaki, aki elvitatná az állítását: ez a társadalom beteg, nagyon beteg. A diagnózison viszont — a tömeghisztéria-e, vagy sem? kérdésén — lehet vitatkozni. Én nem tudom. Nem vagyok a disszociatív zavarok (köznyelven hisztéria) szakembere. De azt tudom, tapasztalom: a szívünk-lelkünk, a közérzetünk, az életünk mérgezése folyamatos. Szinte nem múlik el nap, hogy a kormányfő ne szórná meg a nyilvánosságot egy újabb méregadaggal. Szerbia államiságának napján (meg közvetlenül előtte) az államfő is ráerősített: növelve a szokásos dózist.

Államfői minőségében Tomislav Nikolić a Politika napilapnak adott nyilatkozatában minősíthetetlen hangon oktatta ki a háborús bűnök kivizsgálásával megbízott államügyészt: Hogyan merészeli? Hogyan képzeli, hogy vizsgálatot indíthat a vezérkari főnök ellen, aki egy jó és becsületes ember, és biztosan nem követett el semmit?!

Aztán február 15-e alkalmából nem kevesebb mint 89 érmet adott át — a kitüntetettek között pedig nem egy olyan személy akadt, aki köztudomásúan a miloševići ideológia megtestesítője, és aki ezzel az államfői gesztussal nyilván felhatalmazva érzi magát, hogy „büszkén vigye tovább a lángot”. Kitüntette például azt a Smilja Avramovot, aki nemcsak a néhai diktátor hűséges híve volt, hanem az egyik mentora is...

Megáll az ész. Beájulok! — mondanák a tinik. Mi pedig — visszatérve a gyerekekre — mindmáig nem kaptunk rá választ, hogy mi történt abban az iskolában, ahol „az egyik kislány elájult, ezért további 17 gyermek is elveszítette az eszméletét, ám a segítségükre siető pedagógusoknak semmilyen tünetük vagy panaszuk nem volt”. Verbić miniszter úr, mi történt? És mire gondolt, amikor azt mondta: ez figyelmeztetés?

U. i.

A történtek után tíz nappal a belgrádi oktatási minisztérium közölte, hogy a diákok ,,kollektív, nem tudatos pszichoszomatikus reakció'' következtében ájultak el. A miniszter megint egyetlen mondattal kommentálta az esetet: ,,Kellemetlenül érezzük magunkat -- hiszen korábban nem találkoztunk ilyen helyzettel --, és ez az érzés tehetetlenné tesz bennünket''.