Eredeti nevén Sárkány Szilveszter - Telecskán született 1929. június 24-én és 2008 tavaszán hunyt el, immáron megbékélve a ronda világgal, azzal, hogy neki még száraz kenyeret is csak ritkán szeltek, és nem hívták vacsoravendégnek gazdagon terített asztalhoz - A költő, prózaíró, kritikus, publicista, filozófus az általános iskolát Szabadkán végezte, majd Belgrádban beiratkozott a kereskedelmi középiskolába - 1946-ban a Magyar Szó munkatársa volt egy ideig, 1947-ben a Kultúrszövetség alkalmazta, ugyanebben az évben Budapesten nyomdászatot tanult, 1948-tól kazánfűtő a szabadkai konzervgyárban, az 1949-től 1952-ig terjedő időszakban pedig a Goli otokon raboskodott, de túlélte a rémséges fogságot, és hazatérhetett a Bácskába - 1961-ben a 7 Nap újságírója lett, 1984-ben vonult nyugdíjba - A társadalom mindig mostohagyermekként kezelte: egyetlenegy díjban, elismerésben sem részesítette, úgy tűnt, mintha életműve ,,emigráció”-ban született volna, egy másik, számára talán boldogabb, emberibb világban - Művei: A remény elve, versek, Újvidék, 1961; Fáj az idő, versek, Újvidék, 1966; Kortársaim, versek, Szabadka, 1969; Félelem és fájdalom, kisregények, Újvidék, 1984. - Lassan eltűnt Szabadka utcáiról, már a Hét Nap szerkesztőségébe is csak ritkán surrant be észrevétlenül, mint az az ember, aki tisztában van vele, hogy az alázat és a szerénység nem XXI. századi erény...
Senki sem becézte. A szláv ajkúak ,,Dešika'-nak szólították, azt mondták: ,,naš Dešika' - mi már elfeledtük, hogy az egykori újságíró rendkívüli képességgel rendelkezett, hogy levelezett Lukács Györggyel, Heller Ágnessel, szellemi nagyságokkal, hogy Szegedről és Budapestről mindig könyvekkel - számára az aztékok kincsét jelentették -, hanglemezzel tért haza, s vonult otthonába, hogy megossza magányát a Mondatokkal, a Muzsikával, mindazzal, ami szerencsétlen életének tartalmat adott. Ha találkoztunk, mindig így szólított meg: ,,Klasszikus művész, olyan vagy, mint egy könyvelő. Hol a szakállad?' Mosolyogtam, és néhanapján együtt tértünk be Mester Istvánhoz, a Subuticafilm műsorszerkesztőjéhez és direktorához. Távozta után Pistával megállapítottuk, hogy az igazán jelentős emberek, írók, újságírók, versfaragók, művészek sohasem ,,éppolyan'-ok, még csak nem is ,,olyan'-ok. De tudnak valamit, amit mi nem tudunk. Nem magánemberi, hanem alkotói mivoltukban ők az emberi nem legméltóbb képviselői. Valóságunk zavaros, csupa szenny és genny anyagából egy Dési Ábel sokat tud mesélni. Sok-sok évvel ezelőtt mesélt is róla bőven. De csak fiatalabb korában volt beszédes, aztán mind ritkábban láttuk, el-elmaradozott, mind ritkábban láttuk, megfeledkeztünk róla, s újra csak akkor került érdeklődésünk középpontjába, amikor hírül vettük, hogy nagybeteg, beszállították a nyugdíjasok otthonába, és gyógykezelésre szorul...
Szegény Dési Ábel! Milyen ,,mogorva' a szabadkai utca... milyen szélfútta egy-egy mellékutca... Az öldöklésspirálnak pedig nem akarnak véget vetni. Csak nem hallucinálunk, amikor látjuk a korzón végigfutni Dévavári Zoltánt izzadó homlokkal, elmaradhatatlan aktatáskájával a hóna alatt, amikor Garay Bélát szólítjuk meg, mesélje el, hogyan is történt akkor, valamikor nagyon régen a virágos homlokú színészekkel, a ripacsokkal... És most Dési Ábel is elment. Beleroppanunk a borzalomba, holnapra mi is elsorvadhatunk...
Elment Dési Ábel... Ravatalnál, a sírjánál fegyvertársai: Dudás Károly és Biacsi Antal búcsúztatták. Mindkettőjüknek azt tanácsolta a mi földönfutóvá vált hajdan volt újságírónk: ,,Alkossatok, forduljatok el ettől a bűzös világtól, és alkossatok!' Mert hiszen ő is alkotott, alkothatott volna többet is, ám senki sem biztatta, senki sem nyúlt a hóna alá, hagyták, hogy görnyedezve járja golgotáját...
Vallomásából: ,,Fiatalkoromban nem nősülhettem meg. Nem volt szerencsém a nőkkel. Később beletörődtem ebbe, s azt mondogattam magamban, hogy értelmetlen dolog a házasság. Hogy is élhettem volna egy asszonnyal, ha önmagamat sem voltam képes elviselni a depresszió óráiban... Magányos bolondként éltem, és magányos bolondként kell meghalnom...'
Másutt így vallott: ,,Mit is jelent számomra az irodalom? Milyen természetű a folyamat, amely írásként indul belőlem és másokra is akar hatni? Hogyan nyilatkozik meg az írott szó révén legbensőbb énem? Mire kell törekednem, hogy a művészi fáradozásom tett is legyen? Minden írás jellegét és értelmét az elért cél: a megvalósított művészi elképzelés adja meg...'
Dési Ábel műveiben mindig a valóság felett lebegett, nem is találta meg az élet harmóniáját, a szépségét, az örömét. Mintha átok sújtotta volna árva lelkét. Magányos szenvedő volt, szeretetre és megértésre vágyó szegény pára, aki mellett mindenki elsietett. Pedig így sóhajtozott: ,,Szememben kuksol a tűnődés, kezemben sikolt a vágy, álmaim felett virraszt az égő nyugtalanság... Játszani szeretnék - csókolj meg, szerelem, az ősz, az hideg még, s a nyarat nem is ismerem...' Bévül mindig szorongott, mégis mindenkire mosolygott, és olykor apró ajándékokat lopott némelyek asztalára. Koldus volt, aki adott, de sohasem kért.
Egy-egy szemvillanásával rögzítette a világot magában: ,,Minden rendben, emberek, nekem ennyi adatott meg, ti éljetek boldogan, adom hozzá a mosolyomat...' Ég áldjon, ,,Dešika'!