Noha a teljesített össztáv ezúttal csupán másfél tíz kilométer vala, az alkalmi terepi „kínálat” jócskán felülmúlta elképzeléseinket. Kitaposott ösvények és az ősi jusst jogosan visszakövetelő rengetegek váltották egymást előttünk szabálytalan időközönként. A Béga folyó mentében, Titel és Perlasz között.

Kiindulópontul ez utóbbira esett választásunk. Perlaszra. Mielőtt kikanyarodtunk volna belőle, mármint a tiszai híd felé vezető műút mentében, biccentettünk tisztességtudóan egy, az Isten dicsőségére állított mementó felé is. Keresztjén a megfeszített Krisztussal, talapzatán horvát és német nyelvű felvésettel, valamint egy évszámmal: 1924. Lényegében innen indultunk, ereszkedtünk alá a folyó martját keresve. Elvigyülve időközben az ártéri vidékek hamisítatlan miliőjében, melyet — bármennyire is szerettük volna hinni és remélni a tények ellenkezőjét — időről időre, ráadásul a „lehető” leglehetetlenebb módon, ugyancsak sűrűn átszőttek az emberi jelenlétet „igazoló” bizonyítékok. Az előttünk (erre) járók módfelett „választékos” tárgyi hagyatékából.

Béga. Forrásvidéke a keleti országhatáron túli Déli-Kárpátok Ruszkai-havasaiban keresendő, a néhai Krassó-Szörény vármegyében. 2878 km² vízgyűjtő területet ölel fel, a titeli torkolatvidékig megtett útján pedig harminchárom település lakosának adott keserűséggel gazdagon átszőtt reményt egykoron.  Legutóbb kerek tíz esztendővel ezelőtt jártam ezen a vidéken, időzve néhány órácskát (akkortájt napszentületkor) a Bánság és Bácska eme mezsgyevonalán. Szólóban. Most élénk, zsibongó hatodikosok vettek körül. A korán, pontosabban egyre korábban érő emberpalántáink 7 fős különítménye. Kijövünk egymással, noha alkalmasint nemcsak dercék, de nagyobb kőtörmelékek, sőt, kavicsok is bejutnak az egymásba kapaszkodni hivatott fogaskerekei(n)k közé. Ilyenkor — pontosabban ilyenkor is — igyekszünk tanulni egymástól. És persze magától a Természettől, mely minden egyes alkalommal lépésről lépésre tárja elénk szépségeit, az ok-okozat és a hatás-kölcsönhatás elvén alapuló örök érvényű igazságait. A cágerek pedig déli tizenkettő felé tartottak. Tempósan.

A folyam túloldalán emelkedő titeli dombokig egy, a közelmúltban (részben) felújított betonhídon át vezet az út. Hajdanában sínbusz is döcögött át rajta.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent…” — jegyzé le egykoron a költő. Nem itt, viszont volt köze e helyhez. Az önmagát újra és újra megismétlő történelemnek nagy idejében. Oh, bár tudnánk, bár képesek, bár hajlandóak volnánk tanulni és okulni is belőle! Emberi gyarlóságainkból. A megtörténtekből. Melyeknek soha, de soha nem lett volna szabad megtörténniük, és mégis…

Végül célba értünk. Fel. A dombtetőre, a Tisza jobb oldalán. Oda, ahol — a legendák szerint — egykoron vár állott. Kő kövön. A dél-bácskai kisváros kálváriájáról visszatekintve valami azt súgta, nemcsak mi, az akkor és ott jelen lévők részesülünk az élményből, de jut majd belőle bőven az otthon maradottaknak is. És lőn ekképpen.

Fotóink túrázásunk idején készültek. Dátumilag 2022 enyészet havának tizenegyedik napján.