Mostanában inkább az elhalálozási rátákkal foglalkoznak a hírcsatornák. A születések száma, a születési arányszámok valahogy a háttérbe szorultak. Pedig egy pillanatig sem volna szabad szem elől téveszteni ezeket a kérdéseket. Vagy mégis? Talán már úgyis mindegy, hagyni kell a dolgokat a maguk folyásában alakulni. Erről merőben eltérőek a vélemények.
Nem ritka, hogy amikor a demográfiai folyamatokat próbáljuk megérteni, nem látunk világosan. Ezen nem kell csodálkozni, hiszen egy minőségileg új jelenségnek vagyunk részesei. Ilyen korábban nem nagyon történt, talán azért nem értjük, mert nem találunk rá párhuzamot. Pedig elég lesújtóan hangzik, hogy Európában ma nincs egyetlen ország sem, amelyben annyi gyerek születne, ahányan meghalnak. Európa népei már rövid távon is a kihalás felé menetelnek. Mindeközben a nagy hírű szakemberek, demográfusok, statisztikusok körében elfogadottá vált a meggyőződés, hogy az unió nyugati felének semmilyen politikai változás esetén sincs már esélye arra, hogy megfordítsa a demográfiai trendeket.
Korosztályok szerinti lebontásban vizsgálva a népességet azt látjuk, hogy a helyi származású lakosság esetében a korfa olyan mértékben eltolódott az idős korosztályok irányába, hogy a helyzet menthetetlennek látszik. Mindez pedig azért következhetett be, mert kontinensünk lakosainak többsége a gyermekvállalást többé nem tekinti önmagától értetődő folyamatnak.
Sok esetben a magánszféra elleni durva támadásnak tekintik, ha valakit arról mernek megkérdezni, miért nem vállal több gyermeket. Pedig a folyamat kihat az Európai Unió globális szerepére. Európa jelenleg a demográfiai sötét korszakát éli. Egyetlen tagállamban sem születik az önfenntartáshoz elegendő számú gyermek. Hogy egyes országok lakossága mégsem csökken drasztikus mértékben, annak a migrációs beáramlás az oka. 1960-ban az emberiség 12 százaléka volt európai, mára ez 6 százalékot tesz ki.
Turbulens korszakban élünk. Talán még nem késő tenni valamit. A társadalom alapkövének tekintett családokat kell valamilyen módon gyermekvállalásra ösztönözni. Ha ez nem sikerül, az egyéni érdekek felülkerekednek a közösségi szempontokon, és az európai nemzetek végül kihalnak. Az emberi jogokat sok esetben tévesen értelmező ideológiák alapkérdése lehetne, hogy vajon morális kötelezettségnek tekinthető-e a megfogant élet megőrzése, genetikai mivoltunk reprodukálása, továbbadása vagy nem. Európa országaiban a téma kapcsán kialakult viták (vagy éppen néma csend) árnyékában egyfajta halk bevándorlási verseny van folyamatban egymás népességéért. Kontinensünk nyugati része valójában haszonélvezője mindennek, miközben például térségünkben a helyzet talán még súlyosbodik. Kérdés, hogyan lehet majd a jövő társadalmát jól megszervezni, elöregedő, ellátásra szoruló népességgel, összeomló nyugdíjrendszerrel, fiatalok hiányában. Mert végül a bonyolultnak és végtelenül összetettnek tűnő kérdés egészen leegyszerűsödik. Ha van elég gyerek, megmarad egy nemzet. Ha nincs elég gyerek, nincs megmaradás, csak kihalás.
Az európai gyermektelenség viszont valóban felfogható egy sokgyökerű problémaként is. Az ideológiák, világnézetek nem tehetőek mindig mindenért felelőssé. Főleg nem annak tükrében, hogy ezek az ideológiák is nagyon képlékenyek, folyamatos változást mutatnak. Arra azonban érdemes odafigyelni, hogy például az általunk a választások alkalmával preferált csoportosulások képviselői hogyan tekintenek a demográfiai kérdésekre.
Illusztráció (Pixabay.com)
