Az elmúlt hónapok szakmai összefoglalóját bemutató alábbi jegyzet gerincét — természetesen szerzői engedéllyel — a Szerbiai Református Keresztyén Egyház Református Élet című egyházi lapjában publikált cikkből emeltem át. Teljessé téve azt Hargita a közeljövőre vonatkozó fontos bejelentésével és az ehhez kapcsolódó személyes terveivel, elképzeléseivel. 

Tehát Kőhalom. Dél-Erdélyben, a szász—román terület és a Székelyföld találkozási pontján fekszik. Vidékének magyarsága a kitelepedő szászok nyomában honosodott meg, és kezdett templomokat építeni, iskolát szervezni. Az 1989. évi változások után jött létre a magyar óvoda és a helyi szakközépiskola magyar tagozata. Így lett Kőhalomban teljes az iskolahálózat, mely a város, a vidék és a szórványmagyarság diákságának elemi, általános és szakközépiskolai tanulmányaira nyújtott lehetőséget. Az al-dunai reformátusok között sarjadt delegátus elhivatásának vezérmottóját — eszmélése óta — Márai Sándortól kölcsönzi: „Csak egyfajta igazi hazafiság van: ha valaki ott, ahol éppen van, teljes hűséggel és feltétlen erőkifejtéssel helytáll a munkájában.”

Halász Hargita (a szerző felvétele)
 

— 1991-ben a délszláv háború kellős közepén születtem a szerb fővárostól mindössze 20 kilométerre, Hertelendyfalván, egy al-dunai székelyek által lakott településen. Lelkészcsaládban felnőve már gyerekként fontosnak tartottam a közösséget, és szívesen vettem részt kulturális, egyházi rendezvényeken. Mielőtt iskolába indultam volna, szüleim nagy harcot vívtak, hogy elinduljon a magyar tagozat falunkban, ami nagy hatást gyakorolt rám, s igyekeztem megbecsülni, hogy magyarul tanulhatok meg írni és olvasni. Az általános iskola befejezése után is nagy áldozatokkal járt, hogy magyarul folytathassam tanulmányaimat, hiszen az otthonomtól 200 kilométerre, Szabadkára iratkoztam gimnáziumba. Tizenéves koromtól sokat segítettem keresztyén táborokban, és több napközis tábort is szerveztem, főleg Fejértelepen, ahol ma már sajnos nincs magyar iskola.

Hargita az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar pedagógia alapszakán 2015-ben végzett. Egyetemi évei alatt az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ szombati játszóházában előbb kisegítőként, majd foglalkozásvezetőként vett részt. Szívéhez mindig is közel állt a Kárpát-medencei összmagyarság léte és sorsa. Nagy örömére 2016-ban a kárpátaljai Beregszászba is sikerült kiutaznia, féléves önkéntes munkát vállalva a református egyháznál. Onnan visszaérkezve két éven át a szerémségi, maradéki alsósok tanító nénije lett.

— A tananyag mellett a gyerekeknek szinte újra kellett tanítani az eredeti nyelvüket, ami nemcsak óriási kihívás, de egyúttal érdekes és értékes tapasztalat is volt számomra. Havonta Nyékincára jártam anyanyelvápoló órát tartani. Többnyire népi játékok által, hiszen arrafelé már szinte idegen nyelvként tanulják a magyart. Vajdasági reformátusként többször felmerült bennem, hogy a magyarságom vagy a keresztyénségem-e fontosabb. Vajon ha választanom kellene, miről mondanék le hamarabb? Elméletben válaszoltam is rá, a gyakorlatban még nem tett próbára az Úr. Elsősorban vagyok keresztyén, másodsorban református, de harmadsorban a magyarságom is nagyon fontos szerepet tölt be az életemben. A Petőfi Sándor-ösztöndíjprogram lehetőséget adott, hogy mind a hármat egybefűzve új helyre utazzak el, tapasztalatokat gyűjtsek más országokból, és közben Istent szolgáljam a legjobb tehetségem szerint.

Istennek hála az erdélyi Kőhalmon nemcsak barátként, hanem családtagként is tekintettek Hargitára. Mint mondja, ezért is volt nehezebb elköszönni az ottani közösségtől.

— Habár erősen hívnak és visszavárnak, immáron a magánéletem került előtérbe. Házasodni készülök. Viszont szeretném továbbra is úgy végezni a munkámat, hogy az a leendő közösségünk számára — bárhová is kerüljünk a párommal — egyúttal a biztos építkezések folytatása is legyen.