Latint legutóbb középiskolás időszakom első két esztendejében volt szerencsém tanul(mányoz)ni, de minden tanerői igyekezet ellenére sajnos sokáig csupán a közmondások tudtak bennem rögzülni. Konjugáció? Deklináció? Ugyan, hagyjuk! Magasröptű és mélyre szántó ambícióim egyébként akkor sem voltak e nyelvet illetőleg, és annyira kirívóan most sincsenek. Leszámítva egy-két érdeklődési átcsoportosítást, mely viszont a korosodás hozadéka. Kicsiny nagy fiam megfogalmazása szerint régészkedésre adtam fejemet. Ki tudja, akár igaza is lehet…

DEO T.O.M. DIVAE VIRGINI HONORIS. IPHI. REGNANTE MARIA THERESIA IMPERATRICE ET REGINA APOSTOLICA. CORREGENTE IOSEPHO SECUNDO ROMANORUM IMPERATORE ET PRINC: HAEREDITARIO FUNDAMENTA HAEC POSITA SUNT DIE XX AUGUSTI A~O D~NI MDCCLXXI

A citált címerforma nemes, illetve időálló állagú, 60 X 60-as formátumú fémtáblára csupa nagybetűvel „nyomatékosított” textusnak persze vagyon még folytatása. Telis-tele tűzdelve különböző egyházi és világi titulusok sorjázó rövidítéseivel. Korhű dokumentum, mely egy templombelső felújítási munkálatai során kéredzkedett újra napvilágra, 1984-ben. Újabb tárgyi bizonyítékként támasztva alá a katolikus felekezet jelenlétét e tájon. A törökök 1788. évi betörése előtti időből is. Mindezen részletek a szép emlékű Galambos Tibor helybéli okleveles régésznek és elhivatott helytörténésznek, a kevevárai Keve Magyar Művelődési Egyesület első elnökének tanulmányában olvashatóak. Galambos úr vonatkozó kutatómunkájának eredményeit a pancsovai Népmúzeum közlönye publikálta egykor. A Nagybecskereki Egyházmegye 2011-ben kiadott névtára és évkönyve (Schematismus statusque dioecesis Zrenianensis) a mai kevevári római katolikus templom építésének kezdetét 1829-re helyezi, megáldásának dátumát pedig 1830. január 11-ére.

A Mária Terézia apostoli császár- és királynőnk, illetve fia, II. József társuralkodó nevét egyaránt felemlítő, a templom alapkövének letételét bizonyító dombormíves levél 1771. augusztus 20-ai keltezésű másolatát egy Duna menti kisváros római katolikus templomában szólítám lencsevégre. Szó szerint a kereszt tövében. Tőlük fennebb ablaksor van. A túloldalon lévő szószék folytatásában úgyszintén. A mennyezetről középen — az oltártól a karzat irányába haladva — elébb tömjéntartó, majd csillár, végül egy díszes gyertyatartó ereszkedik alá. A barokk miliőjű templom oltárképét közrefogó páros oszlopok hídján pedig szárnyas kerubok őrködnek. Legparányibb rebbenésünk fölött is, melybe valahol a vissza-visszatérők csendes csodavárása is belefoglaltatik.

Majd tovaröppen ez a pillanat is. Mert, ugyebár, egyszer minden elmúlik. Nem vész el, csupán átalakul. Emlékké. Például a jómódú és népes hajdani kevevárai katolikus hitközségről, melynek tagjai keresztvetéssel és/vagy kalaplevéve igyekezhettek útjukra annak idején a templomuk előtti Szentháromság-szobor (1947-ben leromboltatott!) előtt elhaladván. Odabent pedig — a ma is, a negyed évezreddel ezelőtti alapkőletétel után is erős megtartóerőt sugárzó falak mögött — a néhai kántor szárnyaltathatta énekhangját. Hamisítatlan orgonajátékkal bátorítva és erősítve a misékre meg a különböző évközi sátoros ünnepek istentiszteletére érkezők fohászát. S aztán, szinte észrevétlenül, egyszer csak maga a hangszerek királynője is beszólíttatott az eltávozók glédájába.

Így volt ez, s nem másként! Voltunk, vagyunk, és ha az Úrnak is ez a szándéka velünk, jövőnk is lészen ezen a vidéken. Dacára (m)értéktartó tengelyéből jócskán kilazított világunk mindennemű hömpölygő hordalékának. Persze, tőlünk is függ.