Árva harangláb - ez maradt a valamikori faluból - Barát István fotója

,,Csóka és Jázova, valamint a Tisza és Monostor között kb. félúton, a Holt-Tisza íjszerű kanyarában feküdt az a falu... Napfényes időben jól be lehetett látni és könnyűszerrel be lehetett járni ezt a területet, szűkebb szülőföldemet. Ennek a térségnek a temetőiben nyugszanak elődeim, hozzátartozóim java része. Itt vagyok itthon” - olvashatjuk Cs. Simon Istvánnak a Teryen, Tarján, Terján című írásában, amely a Szülőfalum, Terján című kötetben jelent meg 1994-ben. Vagyis a település elárverezésének és lerombolásának negyvenedik évfordulójára. Akkor állították fel az egykori temetőben Vrábel János csodálatos napsugaras szilfakeresztjét, amelyet a fiaival faragott a csókai népművész. Az ötvenedik évfordulón a már megboldogult Both István főesperes, csókai plébános misézett az egybegyűlt emlékezőknek. Azóta nem sokan járhattak ott. A dűlőutakon csak a közelben lévő szántóföldekre igyekvők haladnak el, akik bizonyára keveset törődnek azzal, mit rejtenek a sűrű bokrok.
Terján már a középkorban létezett. Első előfordulása: 1256, Teryen, de Lőrinczfalvának is nevezték (a valamikori iskola előtti feszületen levő ovális tábla is ezt a nevét hirdette), de a köztudatban Terjánként élt és él ma is tovább. Eredetileg valószínűleg Tarjánnak hívták. Nem sokkal az ezredforduló után Terján közelében verte le Csanád vezér Ajtonynak a seregét. Ez a vidék Csanád birtokába került, és Marosvárt is ekkor nevezték el Csanádnak, ahová Terjánról is vezet egy út, amelyet ma is Csanádi útnak neveznek. A zentai csatában legyőzött török csapat jórészt Terján mellett vonult, menekült vissza Temesvárra. Bánát felszabadulása (1716) azonban még váratott magára. Marczibányi Lőrinc 1783-ban telepítette újra a falut.
Amikor a települést 1954-ben megsemmisítették, az ott élőket pedig kényszerűen kiköltöztették (az egy évvel korábbi népszámlálás adatai alapján) 53 háztartása és 224 lakosa volt, iskolával és kápolnával is rendelkezett.
Az elmúlt évtizedekben a természet visszahódította magának a területet. A valamikori falu helyén csak a téglából készült harangláb áll, amelynek az egyik szára kissé már megroggyant. Vrábel János keresztjét is nehéz megközelíteni, az elvadult orgonabokrok védelmezik. Csakúgy, mint a közöttük megbúvó sírokat. Amikor legutóbb ott jártunk, szomorúan állapítottuk meg, hogy a kereszt ismét csonkán dacol az idővel, a napsugaras kördísz egy része ugyanis a földön hevert. Iszonyatos bűzt éreztünk. A régi temető mellett lévő kanálisban, amelyet a nyomok alapján mostanában bővíthettek és mélyíthettek ki, a közeli disznóhizlaldából szennyes, zavaros, fekete lé folydogált. Néhány sír már egészen közel került a gödör partjához. Némelyik kőkereszten elszáradt virágcsokrokat találtunk, mások elhagyatottan lapulnak a burjánzó növényzet között. A bokrok alig kezdték el bontogatni a rügyeiket, de a földből jácintok, nárciszok bújnak elő. Az üde zöldnek még nem sikerült legyőznie a felégetett fű nyomán maradt feketeséget. És a szétdobált szemetet, kifehéredett állati csontokat, műanyag flakonokat sem tudja egyelőre eltakarni.
Be kell vallanom, hogy most, a tavasz kezdetén, amikor minden az újjászületésre vár és készül, különösen szomorú látványt nyújtott Terján. ,,Napsugaras szilfakereszt / lesz-e itt még föltámadás?” - kérdeztem a költővel, miközben a hepehupás földúton Csóka felé tartottunk.