Valójában a klasszikus malomjáték szakszava e szó. A játéké, mely kizárólag két személyre van kalibrálva. Feltett céllal: könyörtelenül bedarálni az ellenfél által a táblára felhelyezett figurákat. Saját veszteségünk minimalizálásával. Feltéve, hogy nemcsak játszani akarunk, de teszem azt, nyerni is! Diadalmaskodni.
Hózentrógeres gyerkőckoromban leginkább szép emlékű édesanyám ült le velem malmozni. Egyetlenegy kikötéssel: ha veszítek (márpedig leginkább ez lett a nóta vége!), még véletlenül sem kezdek el hisztizni, rinyálni, meg ehhez hasonló performance-okat levezetni! Mert ő ugyan nem fog engedni. Még játékból sem. Különben — mondogatta — az élet országútjai sincsenek csupa habos süteménnyel kirakva, tövis nélküli, bármikor és mindennemű következmények nélkül leszakajsztható rózsákkal szegélyezve.
Mai (divat)szemmel nézve a végsőkig nyers, gyermekcentrikusnak egy cseppet sem nevezhető nevelési módszere volt ez édesszülénknek. Ellenben hatásos. Hosszú távon pedig többszörösen is igazolt. Merthogy vándorlásom során legalább egy tucat lábbeli kopott le már ez eddig lábamról, miközben a találomra kiválasztott, többé-kevésbé járható utaim mentében kíméletlenül szúró-karmoló, tövissel bőséggel „megáldott” hecsedlik, hamvas vadszedrek, fanyar, ámde szomjat és éhséget egyaránt enyhíteni tudó vackorok, boróka- és kökénybogyók váltogatták egymást. Tér és idő függvényében.
„Ha meg kidobnak az ajtón, menj be az ablakon…” Ez utóbbi tanítást viszont már édesapám igyekezett belém sulykolni. Látván és megértvén: belőlem aztán nem lesz énekes halott! Mert aki naphosszat csak a könyveket bújja, annak kezéből minden egyéb szerszám sorra kihull, hiábavaló tanítómesterének minden igyekezete…
Hogy ma mire is okítanának leginkább szüleim? Halvány dunsztom sincs! Azt a világot, amelyben ők éltek, könyörtelenül eltakarította útjából a percről percre egyre vadabbul döbörgő pillanatlét. És ha netán maradt is itt-ott, valahol, valamely rejtett e világi zugocskában a hajdani értékekből valami, abból már építkezni aligha lehetséges. Olyan ez, akár az egyszem tégla esete a pallérral: (tűz)fal felhúzásához kevés, de ha történetesen a fejére esne a kőművesállványról, az bizony sok lenne!
Csiki-csuki. Mert játékaink legtöbbször, sajnos, kizárólagos győztesekről és ugyanilyen attribútumú vesztesekről szólnak. Pedig eleve lehetne másképp is! Hogy az új nap hajnalán újra mosollyal és parolával köszönthessük egymást. Mindkét térfélen.
