Egy negyvenkét napos munkafolyamaton vannak túl — meséli Dénes, aki március 19-én kezdte el ezt a nem mindennapi projektumot Hernyák György, Boris Isaković mesterfokozatos diákjaival, valamint Nikita Milivojević negyedéves hallgatóival. Amikor Dénes és felesége, Varga Heni alkotnak, az sohasem csak egy kortárs táncelőadás. Mindegyik kap egy kis körítést. Valami pluszt. Most például egy kiállítást, mely az udvar cseresznyefái között kifeszített madzagon foglalt helyet. Furcsa testek fehér papíron. Egy picit olyan, mintha valami kubista festő (talán éppen maga Picasso) festette volna őket. Némely rajzon indokolatlanul nagy lábak, máshol az arcról egy picit lelógó szemek, hajkorona, mely rálóg a szemre, egy ceruzahúzással rajzolt testek. A ceruzák színe változó. Zöld, kék, sárga, piros, fekete. A képek másik felén írás. Szerbül, magyarul, dátummal. Érzések, idézetek, gondolatok, személyes naplórészletek.

— Negyvenkét napon át mindennap 18.30-tól egy közös, tízperces meditációs gyakorlaton vettek részt, majd mindenkinek le kellett rajzolnia saját magát, csukott szemmel, a rajz hátoldalára pedig egy rövid naplóbejegyzést írni. Ezt a rajzot aztán beküldték a közös üzenőcsoportba. Naponta maximum hét rajzot kellett kiválasztani, s lefordítani a test nyelvére. Ezekből rövid koreográfiák születtek. Párhuzamosan mindezzel még témaként meg volt adva a kedvenc szín. Mindenki leírta kedvenc színének a történetét s a hozzá való viszonyát. Ily módon naponta huszonegyen voltunk energetikailag összekapcsolva. A napi rajzok s az együtt gondolkodás tapasztalata nagy élmény volt számomra. A meditációs feladatokat tíznaponta változtattuk. Két hét után ki kellett választaniuk az öt legkedvesebb mozdulatot, melyből egy miniatűr koreográfiát kellett elkészíteni, felvenni, s mellékelni hozzá egy rövid útmutatást, hogy mindenki meg tudja tanulni a másik táncát, így a negyvenkét napos munkafolyamat végére létrejött egy közös tánc. Ezt Varga Heni vázolta fel a miniatűrök alapján. Antal Attila és Višnja Zugić, azaz a Lepša Brena duo mellett Tomi Janežić szlovén rendező is „velünk volt”, aki a Nyári Mozi Színházi Közösség Kelebia és a szlovén Krušče Workcenter for Artistic Research, Creation, Residency and Education közötti nemzetközi együttműködés keretében online tartott pszichodráma-tanfolyamot. Ez a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával valósulhatott meg — teszi hozzá.

A tíznapos táborban sokkal többen kellett volna, hogy részt vegyenek, ám foghíjasra sikeredett egyrészt a koronavírus miatt létrejött állapot miatt is, így a negyvenkét napos folyamat sokaknál félbeszakadt.

— A színházaknak nem volt fontos a diákok munkája, vagy a diákok nem érezték a munka komolyságát teljes körű felelősségüknek. Az idén is beigazolódott többéves tapasztalatom, mely szerint mozgást folyamatosság nélkül nem lehet elsajátítani, a heti egy nap akadémiai előadásaimat bemelegítőnek tartom az elmélyült, koncentrált nyári munkához itt, Kelebián, a Nyári Mozi táborában.

Reggel 4.30-kor volt az ébresztő, és este 10-ig tartott a közös alkotás. A táncoktatás mellett a makrobiotikus főzésből is mindenki kivehette a részét, hiszen ez is elengedhetetlen része a munkának.

— A negyvenkét nap, a hat hét, a böjt, a napkelte, a napnyugta a természet rendje, a napi 5 órás csend mind-mind a koncentrált munka része, hogy utána felszabadultan, őszintén, saját testét felfedezve, lazán tudjon táncolni az egyed önmagában és a közösségben.

Antal Attila zeneszerző is a csapattal dolgozott, ő felelt a zenéért, de az előadás egy pontján a lányok őt is bevonták a játékba, így mondhatjuk, hogy egy picit színész is volt.

— Márciusban, a karantén idején Dénes meghívott bennünket mint Lepša Brena zenekart, hogy vegyünk részt a projektumban, gondoskodjunk hozzá a zenéről. Az előkészítő folyamatban végig részt tudtunk venni, de a kelebiai közös alkotásra sajnos már csak egyedül tudtam kijutni (az egyik dalunk, a Blokovi u bojama, a csapatra mint kórusra átdolgozva azért elhangzik az előadásban). A munkafolyamat műhelyjellege miatt nem előre kitalált és elpróbált jelenetekkel dolgoztunk, hanem közös improvizációk során jutottunk el egy lazább szerkezetig. Számomra a legnagyobb kihívás az volt, hogy megtaláljuk azt az organikus interakciót, ahol kiegészítjük egymást: a csapat energiái, valamint az a zene, hanganyag, amelyet én alkotok/játszom élőben, velük, és a legtöbbször anélkül, hogy bárki is vezetné a másikat. Olyan volt ez, mintha egy nyolctagú free jazz együttes volnánk: végig mindenki hallja, érzi, és inspirálja a többieket — ecsetelte Attila.

Különleges produkciót láthattunk mi néhányan, színész-táncosokat és táncos-színészeket. Strukturálisan is szépen építkezett a darab, a nevetéstől a befelé nézésig. Néha könnyeinket törölgettük a nevetéstől, néha pedig el kellett gondolkodni egy-egy mondat mögöttes jelentésén. S imádtam, ahogyan egymásnak magyarázzák a minikoreográfiákat, ahogy tanítják egymásnak, mit is kell érezni egy-egy mozdulatnál, szinte magam előtt láttam egy kortárs táncelőadást, ahol próbálom megfejteni, mi miért történik. Rettentően jópofa és humoros volt.

Három résztvevőt, Verebes Andreát, Nyári Ákost és Aleksandra Arizanovićot arra kértem, hogy néhány mondatban foglalja össze, hogyan gondol vissza erre a negyvenkét napra.

— A legjelentősebb tapasztalat számomra a csoportban létezés élménye volt: megérteni a csoportot s a saját szerepemet benne, elfogadni minden változást, mely kívülről vagy belülről érkezett. Mivel minden mindennel összefügg, illetve minden mindenre hatással van, lehetetlen valamiről teljességében tudni, hogy milyen lesz. Amikor egész szívemmel állok egy csoport mögött, és teljes bizalommal támaszkodom arra a folyamatra, amely ehhez a csapathoz tartozik, akkor minden, ami megtörténik, egy különleges, jó alapanyag a személyes és a közös kreációhoz, akkor is, ha ez néha destrukciónak tűnhet. A csoport egy család, melynek alapja a szeretet — mondta Aleksandra.

— A tanyán eltöltött időről még nagyon nehéz összeszedetten beszélni, nem tudom, mikor ért legutóbb ennyi impulzus, még nagyon kavarog bennem a dolog. Talán a legszebb része az egybeolvadás volt. Az, hogy egy idő után elveszítettük az egyéni érdeket, és sokkal erősebb szerepet kapott a csapat, a család, mindeközben pedig az egyéniség is szabadabban tudott szárnyalni. Skidaj se slobodno! (Vetkőzz le!) — hangzik el az előadásban többször is. Megtörtént! Egymás előtt levetkőztethettük a lelkünket. Pátosszal teli mondatnak tűnhet ez, de jelenleg a szavak nem is elegendőek, hogy ezeket az élményeket igazán átadjam. „A színek a fény tettei, tettei és szenvedései” (Goethe). Ez a mondat kavarog a fejemben napok óta. Az eufória mellett szükségszerűen megjelent a szenvedés, a nehézségek s a szétválások is, de ezek létszükségletűek voltak. Olyanok, mint hűs zápor egy meleg, nyári napon. Nem menekültünk előlük, próbáltunk bátran feléjük fordulni, és esőtáncot járni, ha éppen a gép azt dobta. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyi lelki meztelen emberrel találkozhattam. Mindenkit ismertem a csapatból, van, akit csak látásból az egyetem folyosójáról, és olyan is, akivel gyerekkorom óta együtt játszom, s egymás minden mozdulatát ismerjük. Vagy mégsem? Ebben a mezítelen környezetben még tőle is rengeteg új színt tanulhattam, ahogyan azoktól is, akikkel igaz ugyan, hogy egy épületben töltöttünk több évet, de mégsem beszéltünk két mondatnál többet soha. Kár. Annál nagyobb öröm viszont, hogy most ez megtörtént. A Döbrei család minden tagja nagyon sok energiát, tudást és legfőképpen figyelmet, szeretetet táplált ebbe a csapatba. Azért emelem ki őket ily módon, mert ha ők, azaz a talaj, a föld nincs meg, akkor az aprócska magokat sem lehet elkezdeni ültetni. Nagyon jó vezetőket, tanárokat és legfőképpen embereket ismerhettem meg személyükben. Attila pedig hihetetlen hang volt köztünk. Hálás vagyok az egész csapatért — foglalta össze Andrea.

Ákos mondataival zárom az írást, s örülök, hogy ott voltam, és láthattam, még ha a negyvenkét napból csak kétszer negyvenkét percnyit is.

— A nappal ébredtünk, és meleg limonádét ittunk. Az eső simogatott és nem vert. Sétáltunk és futottunk és álltunk. Hallgattunk és kiabáltunk. Beszéltünk is. Együtt és egymással. Némán, és szavakat használva. Tíz nap álom és ébrenlét között. Ilyen volt.

Még több kép!▼