A párom mondta ezt annak idején, amikor először jutott el hozzánk a belgrádi terv híre. „Csak képzeld el...” — biztatott, és az arcomat figyelte. Elképzeltem. Nevetett is egy akkorát, amekkorát a legjobban sikerült ugratásai után szokott. Én meg úgy éreztem magam, mint Tematild a MagyarZó Pistike meséiben. Mint Tematild, aki minden hírt elhisz, minden politikusi ki- és bejelentést készpénznek vesz, minden dumának bedől, és nyomban lelkendezni kezd.

Persze, hogy ugratásnak szánta. Nem azért, mintha a XXI. században nem lehetne megtenni a 350 kilométeres távot (184 + 166) félnapi zötykölődés helyett mindössze két és fél óra alatt. (Vannak a világban gyorsvasutak, melyeken a vonatok óránként 300 kilométeres, sőt annál is nagyobb sebességgel közlekednek.) Azért tartotta hihetetlennek a hírt, mert ebben az országban már annyi mindent ígértek nekünk, annyi mindennel megetettek bennünket, hogy azt felsorolni is lehetetlen. A svájci életszínvonal ígérete például: a mesék világába költözött. A Déli Áramlat gázvezeték megépítése: füstbe ment terv. Az ezerszám nyíló új munkahelyek országa: mézesmadzag. Az IKEA áruház megnyitása Belgrádban: közröhej. Másfél évtizeddel ezelőtt, 2000-ben hangzott el először, hogy a világhírű svéd IKEA bútoráruházat nyit Belgrádban — azóta is időről időre bejelentik, az ígérgetés éppen az idén ünnepli a 15. születésnapját.

Nem sorolom. A varázsszó, a „brze pruge” első bevetése óta két év telt el. 2013 novemberének végén Belgrádban kínai üzletemberek jelezték szándékukat, hogy koncesszióba vennék a Belgrád—Budapest vasútvonalat. 2014-ben Aleksandar Vučić bejelentette: a gyorsvasút építésének munkálatai már 2015 végéig elkezdődnek és 2017-re be is fejeződnek. Ami nem történt meg.

Mégis: a „felszállok a szabadkai vasútállomáson, aztán Pesten megfőzöm az ebédet a gyerekeknek” gondolata egyre gyakrabban eszembe jut. Különösen azóta, hogy néhány hete Pekingben aláírták a magyar—szerb államközi megállapodást a gyorsvasút kiépítéséről. December 6-án, Mikulás napján pedig a magyar külgazdasági és külügyminiszter, Szijjártó Péter nyilatkozatát olvashattuk (Vajdaság Ma/Politika): Óriási gazdasági jelentősége van annak, hogy a Belgrád—Budapest vasútvonal megépítése után két és fél órára rövidül a menetidő a két főváros között. Azt is elmondta: a projektum kínai hitelből valósul meg, a munkálatok 2016 elején kezdődnek és 2018 végére fejeződnek be. Az új vasútvonalon 160 km-es sebességgel tudnak majd közlekedni a vonatok...

Megdobogtatta a szívem: mivel a magyarországi szakasz hossza 166 kilométer, valóban igaz, hogy Szabadkáról egyetlen óra alatt oda lehet majd érni Pestre. És hatvan perc alatt Pestről Szabadkára.

Nyugodtan nevezhetnek Tematildnak, de én akkor is nagyon-nagyon hinni akarok ebben a történetben. Gondolom, ugyanígy vannak ezzel a sorstársaim. Azok a vajdasági idős szülők és nagyszülők, akiknek a gyerekei, unokái szanaszét szóródva élnek a nagyvilágban.

Nem mi akarunk száguldozni. Nem annyira mi. Igazából azt szeretnénk, ha a Pesten élő gyerekeink gyakrabban hazaugorhatnának egy ebédre. És gyorsabban hazaérnének hozzánk karácsonyra azok is, akikkel Belgrádban vagy Pesten száll le a Londonból, Párizsból, Münchenből, Oslóból, Amszterdamból érkező repülőgép.