* Hogyan került a papi pályára?

— Már gyermekkoromban megfordult a fejemben, hogy pap legyek. Az általános iskola befejezése után elektrotechnikai középiskolába szerettem volna iratkozni, de nem volt, aki felkészítsen, és nem sikerült a felvételim. Ekkor jelentkeztem az akkori csantavéri káplánnál, ft. Ehmann Imre atyánál, ő felvitt Szabadkára, Zvekanović püspökhöz, aki elfogadta a kérelmem, és Zágrábba küldött. Szabadkáról 19-en mentünk, ahol a négy évfolyamon összesen 450-en tanultunk. Jelessel fejeztem be az első évet, majd Szabadkára, az akkor megnyílt Paulinumba kerültem. A püspökségi klasszikus gimnázium befejezése után Đakovón teológiát tanultam, pappá 1972. március 19-én Szabadkán szenteltek. Családunkban mindenki vallásos volt, a misére járás magától értetődött, így valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a papi hivatás mellett döntöttem.

* Mely településeken teljesített szolgálatot?

— Horgoson, ft. Varbai Jenő mellett kezdtem a szolgálatot, a bérmálásra készítettem fel a gyerekeket. Az atya júniusban nyugdíjba vonult, én pedig kezdő káplánként a plébánián maradtam. Néhány hónap múlva Péterrévére helyeztek, ahol 1972 és 1974 között ft. Hegyi Pál mellett a segédlelkészi teendőket láttam el. Ő nyitott, barátságos ember volt, rengeteget tanultam tőle. 1974-ben Újvidékre, a belvárosba, Msgr. Huzsvár László atya mellé kerültem, ahol egy évig az elsőáldozásra készülőket készítettem fel. Közben megkaptam Ókért, ahol hétvégente hittant és miséket tartottam. A hittanórákra 27 jó kedélyű és szorgalmas gyerek járt, akikkel sokat játszottunk és tanultunk. Az időközben államosított, valamikori egyházi iskolában egy tanítónő lakott, aki állandóan akkor tartott különórát a gyerekeknek, amikor én a hittant szerettem volna. Próbáltam vele megegyezni, de nem jártam sikerrel. Aztán rájöttem, hogy ez nem a véletlen műve, és a hittant inkább vasárnap délutánra tettem át. Kölpénybe havonta egyszer látogattam, ahol horvátul miséztem a tíz-egynéhány hívőnek. Újabb újvidéki állomás, a Rókus-plébánia következett, ahol tizenegy évet szolgáltam. A hívők rendesek, becsületesek, segítőkészek voltak, kiválóan együttműködtem velük, a templomot és a plébániát pedig kívülről és belülről is felújítottuk az ott töltött évek alatt. Renoválás közben a mesterek kriptát és egy nevekkel teli táblát találtak, így feltételezem, hogy a templom helyén valamikor temetőkápolna állt.

Juhász György

* Mikor került jelenlegi állomáshelyére, Kúlára?

— Már évekkel korábban beszéltek róla, hogy hamarosan áthelyeznek a közép-bácskai városba, majd 1986-ban megkérdezték, elfogadom-e a Kúlára való áthelyezésem úgy, hogy a korábbi plébános, Kőműves Károly is itt maradna. Nem volt ellenvetésem, így 1986 decemberében Kúlára költöztem. Előtte, azon a nyáron egy újmisén jártam a Szent György katolikus templomban, és láttam, hogy a falak 2-3 méter magasan mennyire nedvesek. Szolgálatba lépésem elején már a felújításon törtem a fejem, de akkorjában erre nem volt pénz. A ’90-es években a délszláv háború miatt szó sem lehetett ilyesmiről, 2005-ben azonban megkezdődött a felújítás. Elejében kisebb munkálatok zajlottak, mivel meg kellett várni, hogy a fal teljesen kiszáradjon, a munka igazából 2010-ben indult. Azóta a plébánia és az 1770-ben épült templom kívül-belül teljes felújításon esett át. Új külső és belső vakolat került rá, megújult a tető és a torony is, valamint a templom köré új kerítés épült.

* Milyen szerepet tölt be a vallás a mai felgyorsult világunkban?

— Kevesebb a hívő, sokan nem veszik komolyan a vallásosságot. Megkeresztelik a gyereküket, aki később hittanra ugyan jár, bérmálkozás után azonban már távol marad a misékről. A hívők bizonyos része nem következetes. A misére járó gyerekek száma a szünidőben jobban csökken, hiába mondom a szülőknek, hogy a Jóisten nem megy szabadságra, a templom ajtaja nyáron is nyitva áll. Az emberek életében jelen lévő következetlenségből nagyon sok probléma ered. A nyugati világban sok a pénz, azt hiszik, mindent megengedhetnek maguknak, és az erkölcs fellazul. Legtöbb esetben nem a tízparancsolat szerint cselekednek.

* Hogy lehet bevonni a fiatalokat az egyház életébe?

— Nyáron több helyszínen szerveznek lelkigyakorlatos táborokat, ahol a fiatalok vallással kapcsolatos előadásokat hallhatnak, de különféle játékok, valamint ének és tánc is szerepel a programban. Éveken át én is vittem a gyerekeket a tóthfalusi táborba. Egyik este láttam, hogy az egyébként meglehetősen eleven kúlai fiú áldozás után a lépcsőre térdelt, egész földig hajolt, és imádkozott. Csodálkoztam, hiszen nem ilyennek ismertem, de a lelkigyakorlat teljesen megváltoztatta, és Bibliát is kért tőlem. Nyugaton az egyházon belül különféle mozgalmak léteznek, melyek tudnak hatni az emberekre. Egyik ilyen az Olaszországból eredő Mária Műve, más néven a Fokoláre Mozgalom. A Szentírásból havonta idézett részt megmagyarázzák, beszélgetnek róla, és abban a hónapban aszerint próbálnak élni. Vannak olyan mozgalmak és előadás-sorozatok, amelyek teljesen megérintik és megváltoztatják az embereket.

* Hogyan látja a vallás jövőjét a társadalomban?

— Ezt nagyon nehéz megjövendölni. Egyre kevesebb a hívő, csökken a vallást gyakorlók száma, de a vallás mindig megmarad. A mohácsi vész után nagyon kevés püspök és pap maradt az országban, az egyház mégis túlélte. Mi végezzük lelkipásztori teendőinket, az egyházat azonban Jézus alkotta, és az övé, nem az enyém.

* Milyen tanácsokkal látná el a fiatal, pályakezdő papokat?

— Egyetlen tanácsot adnék, és nemcsak a pályájuk elején lévő papoknak, ez pedig az, hogy tartsanak össze, és lelkipásztori munkájukat közösen végezzék. Hiába születnek jó ötletek, az eredmény felemás lesz, ha a megvalósításba nem kapcsolódik be egyik-másik szomszéd is. A délszláv háború alatt, amikor hittanórákat nem nagyon tarthattunk, kitaláltuk, hogy espereskerületünk központjában, Verbászon ifjúsági hitoktatást szervezünk. A fiatalokkal vasárnap délutánonként kerékpárral jártunk át a szomszédos városba, ahol előadásokon, miséken, tartalmas beszélgetéseken vehettek részt. Nagy eredményként éltük meg, hogy 40 középiskolás és egyetemista rendszeresen velünk tartott. Ha a papság egymás között is, és a hívekkel is összetart, közös programokkal áll elő, akkor az emberek is lelkesebbé válnak, és könnyebben csatlakoznak egy-egy kezdeményezéshez.

* Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

— Túlságosan nagy terveim nincsenek, hiszen majdnem nyolcvanéves vagyok. Hitünket nem szabad elrejteni, az embereket meg kell szólítani, meg kell hívni a templomba és az összejövetelekre. Ebben nemcsak ránk, papokra, hanem a hívőkre is nagy szerep hárul. Ha egy tekintéllyel bíró személy, például egy templomba járó tanár, megszólít valakit, akkor lehet, hogy az az ember elgondolkodik, és ő is követi a példáját.

* Hogyan éli meg a Magyar Érdemrend lovagkeresztje elismerést?

— Sohasem gondoltam arra, hogy állami szinten ilyen rangos elismerésben részesítenek. Amit Újvidéken, Ókéren vagy itt Kúlán elértem, az a közösségnek köszönhető, mely mindig mögöttem állt. Nagyon sokan ötletet és tanácsot adtak, előteremtették a szükséges pénzeszközöket, ahol csak tudtak, segítettek, tehát az elismerés egy közös munka eredménye. A Szentírásban, Lukács evangéliuma 17. fejezetének 10. sorában Jézus azt mondja: „Ha teljesítettetek mindent, akkor mondjátok azt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” Én is csak azt tettem, ami a kötelességem.