Csak a jót mondd

Csak a jót mondd

A legtöbb ember hajlamos/szeret panaszkodni. A legtöbbször persze van is miért, főleg, ha a szerbiai egészségüggyel kerül közelebbi kapcsolatba.

Én is végigjártam a magam keresztútját az elmúlt hónapokban, ám most a pozitív tapasztalataimat szeretném megosztani, óriási mosollyal az arcomon és hálatelt szívvel. Mert vallom, hogy ahogyan az otthon sem csupán maga a ház, hanem a benne élők, a jókedv, a nevetés, az együttérzés is, ugyanúgy a szabadkai kórház sem csupán a lepukkant épület, a korszerűtlen berendezés, a pókháló a plafonon, a koszos WC, a lerongyolódott ágynemű, hanem az ott dolgozó emberek összessége is.

Hónapokon át naponta jártam a rehabilitációs osztályra, és én még ennyi mosollyal, kedvességgel, segítőkészséggel, vidámsággal nem találkoztam egészségügyi intézményben. Pedig nem könnyű az ott dolgozók sorsa, a kezelésre szorulók többsége morog, fájdalmai vannak, megállás nélkül kérdez és panaszkodik, sóhajtozik. Bevallom, a kezdetekben én sem tettem másként. Aztán egyszer csak rám ragadt a fehér köpenyesek derűje, optimizmusa, észrevettem a koszos ablakon át beragyogó napfényt, meghallottam a rádióból áradó zenét, megcsodáltam a folyosón feldíszített karácsonyfát, papírangyalkákat akasztottam rá a nyugdíjba készülő gyógytornásznővel, akinek a szeme úgy csillogott, mint egy húszévesé. Nagyokat köszöntem a tolóablaknál ülő fiatal hölgyre, aki a hosszú sorokban állók mindegyikének kedvesen és mosolyogva intézte az ügyeit, csodálkozva hallgattam az örökké nevető gyógytornász kedves és vicces családi történeteit (mindenkit névről ismert, és széles mosollyal köszöntötte valamennyi páciensét). Jó volt, amikor a munkaterápiás szobában dolgozó megdicsért, vagy egy viccel megnevettetett egy nehezebb napon. Szívmelengető volt, ahogyan a kisgyermekes anyukát biztatták, hogy ne adja fel, meglátja, szilveszterre már táncolni fog, arra is rácsodálkoztam, mennyire értik a gyermekek nyelvét, hol vidáman, hol szigorúra véve terelgetik őket a gyógyulás útján. A mágnesesrezonancia-osztályon az ősz hajú, vékony asszonyt csak mosolyogni láttam, pedig ki tudja, hány évtizede csinálja ugyanazt a munkát. És bizony a férfiak is ugyanúgy viccelődtek és segítettek, ugratták egymást, majd a következő pillanatban már valamelyik páciens lelkét ápolták. 

Örömteli szívvel köszönöm a sok mosolyt, derűt, biztatást Kovács Budai Brigitta doktornőnek és a rehabilitációs osztály minden dolgozójának.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Jegyzet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Csak a jót mondd
Heti Jegyzet
  • Tóth Lívia
  • 2020.04.01.
  • LXXV. évfolyam 14. szám
Csak a jót mondd
Heti Jegyzet
Facebook

Támogatóink