Erre akkor is rácsodálkozom, amikor egy idétlen műsort csípek el, melyben sztárnak titulált emberek szó szerint hülyét csinálnak magukból, hogy tapsolva nevessen a nép. Nem nevezem nevén a műsort, melynek láttán szó szerint azt éreztem, hogy halnak az agysejtjeim, és csak nézek ki a fejemből, hogy hová süllyedt a társadalom. Tele a nézőtér, érkeznek a szavazatok, mindenki majd lefordul a székről a nevetéstől, mert erre van igény. Mindössze néhány percet tudok befogadni, ennyire vagyok képes. Lekapcsolom a tévét, és visszamenekülök az ölemben pihenő könyvhöz. Nehezen találom meg a visszavezető utat, annyira összekuszált mindent a fejemben a műsor. Pedig én csak ki akartam kapcsolódni… Felvillannak a reklámok képei, tízből hat hirdetés gyógyszert kínál, és azon gondolkodom: ilyen sokan volnánk betegek, valóban hol itt fáj, hol ott fáj, és mindenért az első utunk a gyógyszertárba vezet?

Ahogy vannak rossz tévécsatornák, vannak rossz könyvek is, melyeket félbehagyunk, melyek untatnak vagy felkavarnak. Nem az irodalom ártatlanságát és tökéletességét szeretném kiemelni, hanem azt a kifogást támadom, hogy nincs időnk olvasni, miközben a tévé képernyője előtt telnek el az estéink. Egy jó könyv tanít, nevel, elgondolkodtat, utaztat, kikapcsol, és magába szippant. A kereskedelmi televízióadó az igényeinket szolgálja ki, csak akkor tud fennmaradni, ha vannak befogadóik a felkínált műsoroknak, és számomra az az ijesztő, hogy igenis van erre igény, érdeklődés.

Lehet szidni a rendszert, melyben élünk, de ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi alkotjuk a társadalmat, és választhatunk, hogy mire szánunk időt, mit engedünk be az életünkbe. Hogy visszahozható-e a mindennapjainkba a normalitás? Ez tőlünk függ.