Jómagam is figyelem a cédulás házakat, pedig nem vagyok rendőr, nem veszem lajstromba őket. Valamikor, amikor első ízben fölfigyeltem rájuk, jókat mosolyogtam rajtuk magamban. Az ablakokba kiragasztott cédulákon ilyen szövegek voltak olvashatók: magkakas eladó, alig használt ballábas bőrpapucs itt, bálázott szalma házhoz szállítva, szilvapálinka, méz, divatos férfiöltöny, kitűnő állapotban lévő vajhenger eladó, bádogból készült ülőkád kerekeken, kócbabák kiskorú gyerekeknek, és mi minden még, bárcsak följegyeztem volna mind annak idején faluról falura vándorolva, összeállhatott volna belőlük egyfajta kép a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek állapotáról. Mert ezek az ablakokba kirakott ingyenes hirdetések elárultak valamicskét mind az eladókról, mind a potenciális vevőkről. Sokan szöveg nélkül kínálták, kínálják még ma is portékáikat, különösen faluhelyen. Az ablakba kibiggyesztett bab, tojás, fűszerpaprika, mák mind arról árulkodik, hogy eladásra szánták. Ha nem is a közvetlen szomszédságnak, hát az erre tévedt idegeneknek. Tegnap egy cédulás ablakban örvendve fedeztem föl: dudovača. Ami alighanem eperpálinkát jelent. S ami már bizony ritkaságszámba megy. Pedig jó fél évszázaddal ezelőtt még elöntötte falvaink utcáit, hiszen ezek az utcák és a falvak közötti országutak tele voltak eperfával. Ma bezzeg egy üveg eredeti eperpálinka unikumnak számít.
A falusi házak ablakai nem mindig csak paradicsomlét és pohárba öntött tarkababot kínáltak, hanem magát a házat, aminek az ablakában ez a cédula állt: ELADÓ. Vagy még hangsúlyozottabban így: EZ A HÁZ ELADÓ. Annak idején, a hetvenes, nyolcvanas években, ha ilyennel találkoztam, nem volt kedvem még magamban se mosolyogni. Mert az, aki a saját vagy akár a szülei, nagyszülei házát kénytelen áruba bocsátani, ott már valami nem stimmel.
Húsz évvel ezelőtt Moravicán, ami azóta ismét Bácskossuthalva lett (persze még nem minden odavalósi ajkán), egy olyan cédulás ház állított meg, amit szerencsémre, bánatomra a pincéjétől a padlásáig bejárhattam. Szerencsémre azért, mert a kíváncsiságomat kielégíthettem, bánatomra pedig azért, ami ott elébem tárult. A pusztulás ,,múzeuma'.
A falu egyik legmódosabb házáról volt szó, egy százholdas gazdálkodó építette, amikor még száz holdja volt. Bármelyik városunknak díszére szolgált volna. Nemrég még Újvidék is hány ilyen családi házzal dicsekedhetett. Mind jómódú polgárok építették.
A moravicait, mondám, egy jómódú parasztgazda emelte. A nyolcvanas évek elején kitették az utcára néző sok ablaka közül az egyikbe a cédulát. Hogy eladó. Ez a cédula már négy esztendeje ott hervadt és sárgult az ablakában, amikor arra jártam. S abban az esztendőben, 1986-ban ez a ház volt a faluban a 85., aminek az ablakában ilyen cédula hirdette, hogy eladó. Egy főutca kitelt volna belőlük.
Néha úgy tűnik, mindegyikre az a sors vár annyi bajt megért szülőföldünkön. Most a rendőrök járják a falvainkat, nem azért, hogy a tolvajoknak és a randalírozóknak a nyomukba eredjenek, hanem hogy összeírják a cédulás házakat. Azokat, amelyek megöregedtek, elárvultak.
Ennek az akciónak, hangoztatják az illetékesek, semmitelen semmi köze nincs ama feltételezésekhez, miszerint egy új menekültáradat károsultjainak a befogadását, letelepítését készítené elő. Hiszen, húzzák alá vastagon ugyanazon illetékesek, senkinek nincs szándékában megváltoztatni vidékünk nemzetiségi összetételét, különösen nem az itt élő kisebbségek rovására.
Akik hasonlóképpen nyilatkoznak, még jó, hogy az elmúlt kilencven év gyakorlatát nem épp ezzel a megcáfolhatatlan, kemény érvvel támasztják alá.