A XIX. század egyik legnevezetesebb és leghíresebb bányászvárosa elhagyott, romos kisváros képét mutatja. Lehetséges, hogy annyi idő után is állnak a faépületek, körülöttük szerteszét levő szerszámokkal? Az amerikai vadon közepette napjainkig megmaradt egy letűnt világ? Az aszfaltos műúton sorompó, üres őrház, kavicsos és üres parkolóhely. A közelben egy felirat: Cemetary. Vadnyugati temető. Vasrácsos kapuja zárva. Csak kívülről nézhetem meg a kőhalmokból összerakott sírhelyeket. A főúton újabb tábla azt közli, hogy szellemvárosban vagyok. Calico 1881-ben keletkezett, és rövid idő alatt fontos bányászvárossá vált, mozgalmas élettel, még operaháza is volt. Jó ideig 3000-en is éltek itt, hiszen ötszáz bányájából elsősorban ezüstöt és aranyat termeltek ki. Amilyen gyorsan fellendült, több mint tíz év után, bányái tartalékainak kimerülésével, 1920 körül, ugyanolyan gyorsan hanyatlott is, végül elnéptelenedett.

A főutcán egy kőhalmaz sírt jelöl: „Itt nyugszik Herelie Harry Drinkwatter (Ivóvíz), született 1850-ben, kinyírták 1881-ben.” Az épületek sorában van saloon, tárva-nyitva kovácsműhely, posta, seriffiroda, vegyesáru-forgalmazó kisbolt… Minden, ami a vadnyugati filmekből ismeretes. A közeli dombon a kistemplom tornya magaslik. Attól távolabb a szálloda áll, melynek egyik teraszáról egy női csizmát szellőztetnek.

A látottak múltat idéző élményéből vonatfütty hoz vissza a valóságba. Arra figyelmeztet, hogy a keskenyvágányú kisvasút, az Odessa gőzös még közlekedik, a vasútállomáson a forgalmista, a kalauz és a mozdonyvezető az utasokra vár.

A szabad ég alatt mindenfelé szétdobált szerszámok, eke, szalmabála... Akárha bandák támadása után volnánk. Az épületek között pedig sivatagi kaktuszok virágzanak, tele madárfészkekkel, madarakkal. Minden megvan, csak egy forgatócsoport hiányzik a westernfilmhez!

A főutca délelőtti csendjét egy farmernadrágos, nyakán piros kendőt viselő és filmhősre emlékeztető személy motorkerékpárjának zaja töri meg. Akárcsak John Wayne és társai. Árut hoztak, és a látogatók után összeszedett hulladékot vitték el műanyag zsákokban. Majdnem mindegyik jellegzetes épületben üzlet található, ahol minden kapható.

Május végén a sivatag és levegője már elég forró. Betérünk egy kocsmába. Fagylalt vagy savanyú uborka? — kérdezi a kiszolgálónő. Uborka, of course! — vágom rá, mert nem hiszem, hogy itt valaha is kiszolgáltak volna fagylaltot. Nem volt divatban. A nagy dunsztosüvegben a vastag uborkák úgy úszkálnak, mintha halak volnának. A legnagyobbat halássza ki az elárusítónő. Közben betér az egyik szeméthordó, ránk kérdez, honnan jöttünk. Amikor közlöm, annyit mond, Hello, Serbia!

A kétdolláros kovászos uborkát a közeli bányához vezető úton fogyasztottam el. A bejáratnál megtekintjük a bánya múltját bemutató kiállítást, majd leereszkedünk a tárnába, ahol egykor ezüstöt bányásztak.

Walter Knott valamikor bányász volt. Negyvenévi munka után megvásárolta a kihalt várost. Néhány épületét átszállíttatta a Buena Parkba, felesége éttermének közelébe, a Calicóban maradt épületekből pedig 1951-ben visszaállította az egykori kisváros arculatát. Azóta egyike a leghíresebb múzeumtelepüléseknek a világon. Nagyon látogatott, évente százezrek keresik fel, és meg is tapasztalhatják, hogy Amerika egy izgalmas időszakában, az aranyláz idején, miként éltek és dolgoztak itt az emberek. Az ötszáz bánya akkoriban sok millió dollár nyereséget hozott.

Az üzletben, a múzeumban és mindenfelé korhű ruhákba öltözött emberek várják, fogadják és szolgálják ki a turistákat. Calico szellemváros, ahol azért tartósították a múltat, hogy oda a mából bármikor visszatérhessünk.