Szórványban

A fejlődés esélye, mely nemcsak hazahívogatna, de a helyben maradásra is bátorítana. Marasztalna - a piros bötűs kalendáriumi napok, az ünnepek után is.
Napjaink hivatalos statisztikája (sajnos továbbra is csak a 2002-es népszámlálás adatait vehetjük alapul) mindössze négyszáznyolcvannyolc magyarról tesz említést a faluban. A hajdani Kis- és Nagynezsény egyesítésével keletkezett és összesen 1371 lelket számláló Nezsényben (Neuzina). A Nagybecskereki Egyházmegye mátrikulumai megközelítőleg ötszázötven lélekszámú római katolikus közösségről szólnak, amelyben 2011 óta ft. Fehér Roland plébániai kormányzó teljesít szerteágazó lelkipásztori szolgálatot. Magyar nyelven. Noha a plébánia alapítását a korabeli okmányok 1855-re datálják, a faluban már 1801-ben volt önálló lelkészség. Havas Boldogasszony temploma 1895-ben készül el, amelynek külső és belső építését és szépítését egykoron zömmel horvát ajkú hívek vállalták - a magyar és német ajkú testvéreikkel vállvetve. Persze (O, tempora, o mores!) önerőre támaszkodva - vagyis az egyházközség tulajdonában levő termőföldekről nyert javak értékesítésével. A különféle jellegű és intenzitású ,,felszabadítás''-ok sajnos, ezen a tájon is intézményesítették az alamizsnakérés gyakorlatát. Mintha csak József Attila 1928-ban lejegyzett sorait szerették volna igazolni: ,,Hosszú az Úristen, rövid a szalonna, nyavalyás a szegény ember, mintha gazdag volna.'
,,Kérjetek, és megadatik néktek...' - mondja mégis bátorítóan a Szentírás. Persze ez a folyamat - halandói értelemmel figyelve - túlontúl lassúnak mutatkozik. Mert igaz, hogy a templomtetőn már fent vannak az új cserepek és körülötte az új esővízcsatornák - sőt a külső falak levert vakolata is az épület közeli megújulását sejtetik -, de a parókia épülete (minden megkapó külcsíni szívóssága ellenére) nagyon rossz állapotban van. Olyannyira, hogy haladéktalanul szanálni kéne! Hiszen a nezsényi magyarság egyik fészkecskéje az, amely a közelmúltig az anyanyelvük ápolását választó gyermekeknek és oktatóiknak is biztonságos alkotói hajlékot tudott nyújtani.
Augusztus 5-e Nezsényben búcsús nap volt, végre a harangok is szót kértek. Közös imádkozásra, éneklésre és belső elcsendesedésre invitálva itthon maradtat és hazalátogatót egyaránt. Az ünnepi szentmisét ft. Halmai János nagybecskereki káplán celebrálta, az evangéliumi igeszakaszt (,,Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát és meg is tartják azt' Lk 11,28) tolmácsoló Roland paptestvére, a felvezető olvasmányokkal megbízott Gyólai Józsi bácsi, illetve a törökbecsei házaspár, Farkas Cseh Csilla és Farkas Rudolf, gitár- és villanyorgona-kísérettel előadott énekhang-szolgálatával. A Temesvárott készült Wegenstein C.L. orgona redőnyzete mindössze a hangszer és a néhai megszólaltatói iránti tiszteletből lett megemelve. Egy-két emlékfotó erejéig.
Az elbocsátó áldás után felzokogó himnuszok akkordjainak elcsendesedésével a környéket a nezsényi nagyutca templom felőli oldalára letelepedett zsibvásárosok harsány zenéje terítette be. Hogy újra-e? Vagy esetleg végre? Erről nem találtam ildomosnak bárkit is megkérdezni. Mert velejárója ez is a búcsús sokadalmaknak. Ahol mindenki hisz, bízik, reménykedik valamiben. Ha egyébben nem is, abban mindenképpen: hogy amit tesznek, nem teszik hiába. Mert bár büszkén viselik fizikai szegénységüket, az égi áldást és az igaz szót e tájon is áhítják az emberek.