Burjánzik az erőszak

Burjánzik az erőszak

Értelmes, fiatal, gyermekét egyedül nevelő asszony keresett fel a minap. Azt mondja, önmagáról is volna mit mesélnie, de ő mindenekelőtt arról szeretné elmondani tapasztalatát, ami valamennyiünk életére kihat. Olyan jelenségről, amely megmételyezte mindennapjainkat, meghatározta sorsunkat, de mi úgy teszünk, mintha mi sem történne.

— Azt tapasztalom, hogy az utóbbi években a sorsunk alakulását a legkevésbé mi magunk irányítjuk — kezdi nyugodtan az alig harmincéves asszony —, számtalan olyan tényező van ugyanis, amely felülmúlja az erőnket. Idejövet elhatároztam, csak arról beszélek, ami általános jelenség, de időközben rájöttem, hogy az életemet az említett tényezők tették rögössé, hát róluk is szólnom kell. Rendszeresen olvasom a rovatot, és tudom, minden írás egy-egy személyes sorstörténetről szól, de amiről beszélni szeretnék, az olyan általános jelenség, amelyet mindenkinek figyelembe kell vennie. Nem vagyok sem túl okos, sem túl iskolázott, egyszerű munkáscsalád gyereke vagyok. De van egy tulajdonságom: ha beszélnek, azt nemcsak hallom, hanem igyekszem meg is érteni, ha nézek valamit, azt látom is, nem csak futó pillantást vetek rá. De mindenekelőtt érzékenyen reagálok minden olyan erőszakra, bántalmazásra, amelyet a legtöbb esetben a gyengébbek, jóindulatúak szenvednek el. És ez a jelenség egyre jobban terjed. Minden túlzás nélkül állítom, hogy már az óvodákban is jelen van, de úgy teszünk, mintha ez nem velünk, körülöttünk történne. És főleg azt nem vesszük figyelembe, milyen hatással van a gyermekeinkre.

A szüleim ellenkezése dacára „férjhez mentem”, amikor a középiskola negyedik osztályába jártam. A félévi bizonyítvány volt az utolsó dokumentum, mely arról szólt, hogy egy szebb jövőt álmodtam magamnak. De tudja, hogy van az, ha a szerelem beleszól a dolgokba. Apám nem tudott belenyugodni, hogy nem akarom befejezni a középiskolát, anyám volt az, aki segített „eluszkocsizni”. A párom az egyetemi tanulmányai végén járt, arra számítottunk, hogy nem lesz anyagi gondunk. Őt az özvegy anyja nevelte, akinek a fia volt a mindene, ő sem nagyon örült nekem, de amikor néhány hónap múlva bejelentettük, hogy terhes vagyok, belenyugodott a helyzetbe, elsősorban az unoka miatt. De sajnos a fiam sem tudta megváltoztatni. A baba alig volt féléves, amikor az anyósom — amíg a fia dolgozott — kirakta a holmimat a teraszra, mondván: sürgősen tűnjek el a környékükről. Így kerültem vissza a fiammal a szüleimhez. És így indult meg a kálváriánk. Sehol sem örültek nekünk: anyósom lefizetett egy alkoholistát, hogy bánjon el velem, a fiam apja köszönni sem mert az anyja miatt, a szüleim pedig naponta rám olvasták, hogy ugye, megmondtuk.

Nem volt sok választási lehetőségem, úgy kellett élnem, ahogy a helyzetem engedte. Nagyon aggódtam a fiamért. Ahogy nőtt, egyre jobban ragaszkodtam hozzá, a szemem örökké rajta tartottam. A fojtogató szeretet következménye pedig az lett, hogy egy félénk, visszahúzódó és túlérzékeny emberré vált. Az első nagyobb gond már az óvodában megmutatkozott: egy fiú úgy megverte, hogy hosszú ideig kék-zöld volt az egész teste. Az óvó néni erre azt mondta: anyuka, ha látta volna, hogyan verekedett X., mint egy felnőtt, ököllel! Feljelentést tettem az igazgatóságon — a rendőrségen nem akartam —, de semmi sem történt az óvodában az üggyel kapcsolatban. A végén pedig engem marasztaltak el mint hisztérikus szülőt. Amikor a fiam apjától kértem segítséget — aki időközben megnősült, és volt már két gyereke —, azt mondta, ha nem tudom gondját viselni a fiunknak, akkor majd ő magához veszi. Mint hangsúlyozta, ehhez megvannak a kapcsolatai és az anyagi lehetőségei.

Dolgozom, mert a tartásdíj olyan kevés, hogy egy pár cipőt sem tudok a gyerekemnek vásárolni. De a gazda állandóan azzal fenyeget, hogy ha a fiam miatt veszek ki betegszabadságot, vissza se menjek. A kicsi közben értelmes kislegénnyé serdült, de a gondok csak sorakoznak. Nem tud beilleszkedni a közösségbe, szinte mindennap úgy jön haza, hogy megverték, a táskájából a sárba dobták a könyveit, füzeteit, anyámasszony katonájának csúfolják. Külön kértem az iskola pszichológusának és az osztálytanítónak a segítségét. Írásban is, személyesen is — de hiába. Felróják, hogy túlzottan ragaszkodom hozzá. De mondja, mi az én tennivalóm, hiszen a minap vertek meg a szomszédban egy nagyon idős asszonyt, a tetteseket pedig a rendőrség szinte biztosan nem találja meg! Kiben bízzak, hiszen a gyerekemet a társai fenyegetik, engem pedig a munkaadóm. És az a legszomorúbb, hogy hiába kérek segítséget, senki sem akar meghallani. Az erőszak pedig egyre csak burjánzik körülöttünk. Mi lesz velünk holnap, ha ma nem tudjuk ennek útját állni? Előbb-utóbb valamennyiünk sorsát az erőszakosok, verekedők, dölyfösek irányítják? Hol itt a társadalom felelőssége az egyén iránt? Mire tanítsam a fiamat?


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Burjánzik az erőszak
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.11.07.
  • LXXIV. évfolyam 44. szám
Burjánzik az erőszak
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.10.31.
  • LXXIV. évfolyam 43. szám
Facebook

Támogatóink