— Remélem, most az egyszer jó helyen járok, és a mondanivalómért maga nem büntet majd — mondja, és igyekszik mosolyogni, de ajka csak furcsa görcsbe rándul, és elmarad a mosoly. — Igazából nem tudom, hol és hogy is kezdjem mindazt, amit el szeretnék mondani, a legeleje ugyanis visszanyúlik az egészen korai gyermekkoromba. Tanyán születtem, az anyám egy sokgyermekes napszámoscsalád egyik gyereke volt, aki az életiskolán kívül az elemi mindössze négy osztályát fejezte be. Tudott írni-olvasni egy kicsit, de erre nem is volt szüksége, hiszen életében az anyja imakönyvén kívül másféle olvasnivaló nem is volt a kezében. Az apám sem egy híres család sarja volt, de ők csak ketten voltak testvérek, mindketten hat osztályt fejeztek be. Az apám tizenévesen tapadt a kéményseprőhöz, aki évente egyszer körbejárta a tanyákat, hátha valaki majd kikotortatja a kéményét. Apám néhány hónapig tízéves gyerekként kísérte hűségesen a kéményseprőt, aki biztosan megsajnálta, és a vállalatában elfogadták küldöncnek. Apám reggel elment a vállalatba, összeszedte a megrendeléseket, és mindennap ő vásárolta meg a tizenöt foglalkoztatott számára a péknél a friss kenyeret, esetleg a vegyesboltban egy-két konzervet. Sosem járt szakiskolába, de amikor beteg lett a mester, az apám kapott munkaruhát, és már tizenöt évesen dolgozni kezdett.

Mindezt csak azért mondtam el, hogy megértse, az én családomban megvolt a hagyományos rend, ami ellen nem volt fellebbezés. Az anyám szült három gyereket, én voltam a legidősebb, dolgozott a két hold földön, jószágot nevelt, hogy időnként hús is legyen az asztalon. Tudtuk, hogy az időseknek köszönni kell, ha találkozunk velük, tudtuk, hogy nem szabad feleselni, hogy éppen annyi paprikást eszünk ebédre, amennyit anya a tányérba szed. És tudtuk, hogy egyetlen szó nélkül le kell tolni a nadrágot, ha apám részegen jön haza, és oldja a nadrágszíját. Ilyenkor végigvert mindenkit a házban, utána az asztalra rendelte a vacsorát. És amíg evett, anyám egy jókora pléhlavórban langyos vízben mosta, masszírozta a lábát. Így nőttünk lassan. Utáltam apámat, az életünket, magamat, amiért nem védem meg az anyámat. Egy este, az ismertetett rituálé idején anyám talán megszorította apám bokáját. Erre ő úgy pofon ütötte anyámat, hogy az eldőlt a rongypokrócon. Apám idétlenül röhögve lehajolt, és ráöntötte a zokogó, földön fekvő anyámra a lavór vizet, miközben úgy rugdosta, hogy az jajgatott. Az asztalon ott volt a kenyér mellett a nagykés, mellyel anyám a kenyeret meg a kinyújtott tésztát szokta vágni, én felkaptam, és apám vállába nyomtam, miközben sírtam, és azt ismételtem: „Ütet hagyd békén, engem verj, te okádék!” Arra nem emlékszem, ki hívta a rendőröket, de engem elvittek. Mivel még kiskorú voltam, javítóintézetbe kerültem öt évre. Ebből hármat töltöttem ott, a maradék kettőt pedig már igazi börtönben, mert nagykorú lettem.

Amikor letelt a büntetésem, visszamentem a tanyára, apám akkor már fekvő beteg volt. És nagyon félt tőlem. Állandóan anyámat kereste, ha én bementem a szobába. Anyám könyörgött: „Fiam, ne bántsad, látod, hogy megverte az Isten.” Nekem kellett volna rendesen annak idején, gondoltam magamban. A javítóintézetben kitanultam a fodrászmesterséget, és a városban kaptam is munkát egy idős fodrásznál. Legénykedni kezdtem, szerelmes lettem egy városi lányba. Úgy tűnt, lesz belőlünk valami, amikor az anyja valakitől megtudta, miért voltam javítóintézetben. Eltiltott a lányától. Kétségbe voltam esve, de tudtam, hogy mindent el kell viselnem. Meghalt a fodrászüzlet tulajdonosa, majd a fia, aki sebtében eladta az üzletet, elmondta a vevőnek, hogy engem ne alkalmazzon, mert megtörténhet, hogy elvágom a kuncsaft nyakát! Munka, otthon, szeretet, megértés nélkül nem tudtam hova fordulni. Elhatároztam, hogy elmegyek az egyik közeli városba, megpróbálom, talán lesz szerencsém. Anyám, szegény, útravalóul adott egy kis pénzt, hogy legyen mit ennem, amíg fel nem találom magam. Jelentkeztem is az álláshirdetésekre, de ahogy meglátták a papíron, hogy javítóintézetben tanultam ki a mesterséget, azonnal töröltek a jegyzékről. Csaknem fél évig hánykolódtam így. Amikor meghallottam, hogy apám meghalt, visszamentem a tanyára. Nem voltam még negyvenéves sem, amikor az anyámat is eltemettem. Most is ott élek a tanyán, persze egyedül. Egyetlen nő sem mert feleségül jönni hozzám, attól félve, hogy veszélyes vagyok. Vannak ismerőseim, összejárunk az öcsém és a húgom családjával is, de én meg vagyok bélyegezve. Sokszor, amikor ólomsúllyal esik rám a magány, próbálom megérteni, mi vagyok én valójában: bűnös vagy áldozat?