* A csütörtöki fellépés előtt kevés idő volt pihenni, most jöttél ugyanis haza Kanadából. Mesélj a turnéról!

— Nem egész egy hónapot töltöttem ott, nyaraltam, és megnéztem, mi újdonság van a diszkó világában. Simon Attila meghívására mentem ki, akivel együtt vezettük a valamikori Hacienda diszkóklubot. Több helyen is felléptem, vittem a saját laptopomat, a saját zenéimet. Megmutattam, mit csinálok én itt, az ottani lemezlovasok pedig megmutatták, ők hogyan dolgoznak. Egészen megváltozott a világ, természetesen a fiatalok más zenét hallgatnak, de találtam egy összekötő kapcsot, melyet én is fogok alkalmazni: régi felvételeket új ritmusban leadni. Ez a módja, hogy az idősebb korosztály is jól érezze magát, és közben a fiatalabbak is.

* A vajdasági zenei élet egyik meghatározó alakja vagy. Hogyan indult a pályafutásod?

— A Lezonit klubban kezdtem, de akkor már működött Szabadkán a Largo és az Aquarius is. Valami hasonlót próbáltunk csinálni a kollégákkal, sokkal kezdetlegesebb felszereléssel, mint amilyenjük nekik volt. Volt bennünk jóakarat, és úgy éreztük, hogy ezt meg tudjuk csinálni, mert volt tapasztalatunk házibulikból. Az akkori kislemeztartómban ötven lemez fért el, és ez egy estére elegendő volt. Ez az arány most sem változott, például annak, akivel most Kanadában felléptem, olyan százezres zenebázisa volt, de ötven-hatvan zeneszámnál több nem fért bele az estébe. Tehát mindig az a kérdés, hogy a lemezlovas mit választ be a topműsoridőbe, mely a DJ beköszönése után kezdődik. Kanadában az egyik este például egy olyan zeneszámmal kezdtem, amelyet magyarul és angolul is kiadtak, a Ha én gazdag lennék, avagy az If I Were A Rich Man című felvétellel. Ez bevezetőnek elegendő volt, hogy megtörjön a jég, utána pedig következett a többi. Most csütörtökön is retró zenét fogok játszani, tehát a ’70-es, ’80-as évek hangulata fogja meghatározni a műsort.

* Köztudomású, hogy nem csupán lemezjátszókkal dolgozol, hanem mikrofonnal is. Ez sem véletlen.

— A legelső helyen, a Lezonitban csak egy lemezjátszónk volt, és körülbelül fél perc kellett ahhoz, hogy elinduljon egy másik lemez. Ki kellett tölteni a csendet, ezért megpróbáltam jópofizni. Minden, akármilyen vicc vagy szöveg jól jött, míg felkonferáltam a zeneszámot. Nagyon gyakran sütöttem el azt, hogy: Mit mondott nekem az első csajom? Hát azt, hogy na, na, na, na, na végre! Pont ez vonatkozik erre a kislemezre is, amely most következik. Na végre elindult a tű, nemsokára kezdődik, ne hagyjátok abba a mozgást, a tánc miatt vagytok itt, én meg miattatok. Érezzétek jól magatokat!

* Ez a stílus a mai napig jellemző rád, a rádióban is.

— Műsorvezetés közben nem csupán azt mondom el, hogy mi következik, ez szerintem nem elég, a műsort meg kell tölteni élettel, poénokkal. A rádióban egyébként azokat a számokat próbálom felidézni, amelyek jellemzőek voltak itt a szabadkai és a környékbeli diszkóklubokra, melyekbe volt betekintésem. Dolgoztam a Lezonitban, az Aquariusban, az Amforában, a Haciendában, az MVM-ben, és ezenkívül egy kollégával még egy mozgódiszkót is működtettünk. Egy kombival jártuk a környező településeket, de Magyarországon is sokszor vendégszerepeltünk. Az egyetem elvégzése után összesen három napot dolgoztam a szakmámban, inkább maradtam lemezlovas. Úgy éreztem, hogy ha választanom kell, akkor inkább ezt az utat választom. Volt, amikor nagyon jól ment, akkor királynak éreztem magam, de a háborús időkben az áramkorlátozások miatt nem volt annyira jó, elestem a bevételtől. Ezt a szakmát szerintem csak teljes emberként lehet művelni, mellette rendes munkahelyen nehéz teljesíteni. A diszkóban ugyanis nem zavarhattam haza a vendégeket, mert nekem reggel 6-kor kelnem kell. Szóval így egész életemben ezzel foglalkoztam, és lemezlovasként is vonultam nyugdíjba.

Manó Kanadában

* Hogyan indult a rádiós karriered?

— A Szabadkai Rádióban több mint ötven évvel ezelőtt megkértek, hogy hozzak be lemezeket, végül kiderült, hogy kell valaki, aki fel is tudja ezeket a zenéket konferálni. Mivel én rendszeresen utaztam Londonba, Münchenbe lemezekért, tudtam, hogyan ejtik ki az együttesek nevét. Ezért azt mondtam, hogy hozom a lemezeket, de cserébe szeretnék egy legalább félórás műsort.

* Milyenek voltak akkoriban a lemezbeszerző körutak?

— Amikor vasárnap befejeztük valahol a műsort, én már hétfőn indultam Bécsbe. Sokat hallgattam a luxemburgi rádióadásokat, újságot járattam, előfizettem a katalógusokra. Angliában a kislemez-katalógus hetente jelent meg, a nagylemezes havonta, ezeket én állandóan kaptam. A kezdetek kezdetén magam mentem ki, és napokat töltöttem a lemezboltokban. Ott döntöttem el, hogy mit fognak majd az itthoniak hallgatni a diszkóklubban. Ha rosszul választottam, akkor kidobott pénz volt megvenni a lemezt, de az is hiba volt, ha nem ismertem fel a lehetőséget, és a konkurencia játszotta le előbb. Akkoriban ezek az információk féltve őrzött titkok voltak, nem csak nálam, másoknál is. Fehér lemezborítókat nyomtattam, a lemezeket is leragasztottam fehér papírral, és hamis neveket, címeket írtam rájuk, mert sokan a vállam fölött leskelődve próbálták megszerezni az információkat. Később már nem én vadásztam a slágereket. Jó kapcsolatokat alakítottam ki Londonban, ahol vásároltam, fél vagy egy évet előre kifizettem, és ők a lemezboltban válogatták nekem a legújabb felvételeket, sőt, kommentárokat is fűztek hozzájuk. Ez hatalmas előnyt adott nekem. Előfordult, hogy kaptam néhány kislemezt, és az egyik mellett piros felkiáltójel állt. Belehallgattam, nekem első hallásra annyira nem tetszett, de éreztem, hogy van benne valami. Elkezdtem játszani, és előbb-utóbb mindenkit megfogott. Itthon úgy tűnhetett, mintha megjósoltam volna a sikert, de ezeket a zenéket kint nagyon reklámozták, hozzám pedig onnan érkeztek az információk. Annak idején Londonban több száz klubban jegyezték, hogy melyik számot hányszor játszották le, és milyenek voltak a visszajelzések. Ez alapján készítették a toplistát.

Kiss János, azaz Manó

* Hova jártál még lemezekért?

— Legtöbbet Münchenbe, Londonba. Gyakran mentünk autóval, de repülővel is. Volt, hogy annyi mindent vettünk, hogy nem tudtuk egyszerre hazahozni, hanem négy-öt-hat részben. Nem csak lemezeket vásároltunk, fölszerelést is. A vámosok sokszor nevettek, hogy már megint ezt hoztuk, de amikor a fiatal vámos megjelent a diszkóklubban, akkor megmondtam neki, hogyha szigorú lett volna, most nem tudna erre a zenére táncolni. Próbáltam betartani az akkori szabályokat, de nem éreztem magam bűnözőnek azért, mert néha több lemezt hoztam be a megengedettnél.

* Milyen lesz a holnapi buli?

— A régi Amfora bejárata előtt, a Vigadó nagyteraszán tartjuk meg. Bízom benne, hogy azok, akik ha csak egyszer is megfordultak az Amforában, és az szép emlékként maradt meg bennük, el fognak jönni, hogy lássák, hallják, milyen is egy rádióműsor élőben. Biztos vagyok benne, hogy szép számmal lesznek olyanok, akik régen oda jártak, ott ismerkedtek meg párjukkal, ott voltak fiatalok, és ismerősek lesznek nekik ezek a zeneszámok, amelyeket holnap fogok pörgetni. Akik nem tudnak eljönni, a rádióban is tudják majd hallgatni a műsort, azzal, hogy most kevesebb zenei kérést fogok teljesíteni, mert készülök egy bizonyos zeneanyaggal, melyet le szeretnék játszani, és az idő szűkös. 2 órába csak 2 óra fér bele.