Búcsúnap lévén a templomporta előterét a kegytárgyárusok vették birtokukba, a megélénkült faluközpont páros számozású utcarészét pedig a többiek. Szabad választási lehetőséget kínálva minden járókelőnek. Annak rendje és módja, pontosabban - ízlése és pénztárcája szerint. Gyermekkoromban sem volt másképpen. Legfeljebb különbül.
Teszem azt, kevesebb Made in PRC-s portékával és turbómuzsikával. A kisebbeket akkortájt nem biztonsági hálóval ellátott trambulin, hanem óriási körhinta csalogatta, a nagyfiúknak pedig az erőnlét és ügyesség bizonyításáért szép ajándék járt a különféle standokon. Voltaképpen apróságok. Arra viszont elegendők, hogy egy tükrös mézeskalács szívet átnyújtva belefeledkezzék kéz a kézbe, szempár a szempárba. A vacsoracsillag feljöttével pedig kezdődhetett a táncmulatság. Igazi hús-vér muzsikusokkal, és jobbára a kiszemelt leányzóval, nem pedig sörösüveggel és gépzenével - amint manapság divatos. Búcsúfiás emlékeim között kutatva az evilági könyvek árusait azonban - hiába erőlködöm - nem tudom már teljes pontossággal felidézni. Talán azért sem, mert akkortájt például a dél-bánsági szórványmagyarság nagyobb településeinek újságárusainál is lehetett magyar nyelvű kiadványokat vásárolni.
Már-már erőt venne rajtam a siránkozás, amikor felbukkan egy, kimerevítettsége ellenére is élő képkocka a szépemlékű múltnak szilánkjait már alig őrző jelenből. Tárgyi bizonyíték, hogy nemcsak nem apadtak el teljesen a szellemi felfrissülést hozó források, hanem igénylői is vannak a vidékünket (is) útba ejtő vándorkalmári magánvállalkozásnak.
Nomina sunt odiosa, oktatták az ókor latin bölcsei, miképpen azt is, hogy Verba volant, scripta manent. Evégett lett névtől és helytől (részben) független, mégis papírra vetett igaz tény e jegyzet. Mert a pusztába kiáltott (jaj)szó, bármily hangos is legyen eredetileg, elveszik. De az írás megmarad! Az írás egy darabig mindenképpen fennmarad...