Ha valaki csak a szombati beszéd végét hallotta volna, könnyen azt hihette volna, hogy egy leköszönő államfő búcsúzik a közélettől. Aleksandar Vučić azonban gyorsan eloszlatta ezt a félreértést. Bár bejelentette, hogy néhány héten belül lemond köztársasági elnöki tisztségéről, azt is világossá tette: a politikából egyáltalán nem készül távozni. Sőt, ha pártja kéri, teljes erővel részt vesz majd a választási kampányban, melyet már egy új név, az Egységes Szerbia jegyében képzel el.

Fotó: Beta/ Darko Vojinović

A nagygyűlésen elmondott beszéd egyszerre volt visszatekintés az elmúlt tizennégy évre, önigazolás, jövőkép és kampányprogram. Aleksandar Vučić felidézte a 2012-beli állapotokat: magas munkanélküliségről, bezáró gyárakról, üres államkasszáról és az ország nemzetközi elszigeteltségéről beszélt, és mindezt szembeállította a mai Szerbiával, melyet Európa egyik leggyorsabban fejlődő gazdaságaként mutatott be. Számokban nem volt hiány: több mint félmillió új munkahely, több száz kilométer autópálya, rekordberuházások és folyamatos gazdasági növekedés szerepelt a mérlegben.

A beszéd logikája jól ismert: először fel kell idézni a válságot, hogy annál látványosabbnak tűnjön a felemelkedés. Ez az elmúlt években is a Szerb Haladó Párt egyik legerősebb politikai narratívája volt, és most sem maradhatott el. Ahogy a „spontán” szünetek sem, amikor a tömeg éljenezve ünnepelhette az elnököt.

Érdekesebb volt azonban az a rész, amelyben az államfő önkritikát gyakorolt. Elismerte, hogy hibáztak személyi döntésekben, voltak olyan tisztségviselők, akik saját érdekeiket a polgárok elé helyezték. Azt ígérte, a jövőben gyorsabban megszabadulnak az ilyen emberektől. Persze nyilván majd csak azoktól, akik egyébként is már felesleges ballasztok az egyre csökkenő népszerűségű Szerb Haladó Párt számára.

A beszéd másik állandó motívuma a külső és a belső ellenségek képe volt. Az elnök szerint az elmúlt másfél év tiltakozásai nem egyszerű belpolitikai megmozdulások voltak, hanem külföldi érdekeket szolgáló kísérletek Szerbia meggyengítésére. Az egyetemi blokádoktól az ellenzéki tüntetésekig minden ebbe a keretbe került. A hallgatóság számára ez ismerős üzenet lehetett: az ország csak akkor maradhat sikeres, ha egységes marad.

Természetesen Koszovóról is szó esett. Az államfő ismét leszögezte, hogy Szerbia nem hajlandó lemondani róla, az alkotmányt pedig ebben a kérdésben megkérdőjelezhetetlen alapnak nevezte. A nemzeti egység hangsúlyozása végigvonult az egész beszéden, akárcsak a határon túli szerbek iránt érzett felelősség emlegetése.

A jövőről szólva már inkább egy választási program körvonalazódott. Robotika, mesterséges intelligencia, új ipari beruházások, energetikai fejlesztések, sőt kis és nagy atomerőművek is szerepeltek a tervek között. Az ígéretek sorában helyet kapott az 1400 eurós átlagbér és a 650 eurós átlagnyugdíj is, valamint egy új nyugdíjprogram bejelentése.

A beszéd végén formálisan ugyan egy leköszönő köztársasági elnök szólt a híveihez, tartalmában viszont sokkal inkább egy olyan politikus beszélt, aki új szerepkörre készül. A hangsúly nem a búcsún, hanem a folytatáson volt. Az utóbbi hetekben, hónapokban nem véletlenül hallottuk több haladó párti politikustól is, hogy szívesen látná Aleksandar Vučićot ismét miniszterelnökként. A szombati beszédből kiderült, nem csak találgatásról van szó, az államfő a korai lemondással igenis arra készül, hogy ismét beülhessen a miniszterelnöki székbe, melyet 2014 és 2017 között már megismert. Ha elnök nem lehet, akkor miniszterelnök lesz. Ami jobb is, hiszen eddig magához kellett ragadnia a kormányfői jogköröket, ha viszont miniszterelnök lesz, akkor azok alapból megilletik. És Szerbiában a miniszterelnök megbízatási ideje – az elnökével ellentétben – korlátlan. Még.

A politikai üzenet tehát egyértelmű: az elnöki ciklus lezárulhat, de a Vučić-korszaknak még koránt sincs vége.

Az Egységes Szerbia elnevezés pedig nemcsak egy leendő választási lista neve, hanem annak a politikai stratégiának az összefoglalása is, amely szerint a stabilitás, a gazdasági fejlődés és a nemzeti érdekek képviselete továbbra is ugyanahhoz a politikai közösséghez kötődik. Hogy a választók ezt mennyire fogadják el, az már nem a nagygyűlések szónoklataitól, hanem a következő hónapok kampányától függ – végső soron pedig az urnáknál dől el.