— Egyedül, céltalanul téblábolva az utóbbi hónapokban eszembe jutott ez a rovat — mondja hosszas gondolkodás után az ősz hajú férfi. — Nem nagyon szoktam megosztani a gondolataimat, de a magány megteszi a magáét. Az egyedüllét azért is nehéz, mert az ember akaratlanul is felidézi a múltat, de ha nincs, akivel beszélhet róla, akkor nincs, amitől megszépüljön. És nekem sajnos nincs már kivel megbeszélnem sem a múltat, sem a jövőt. Már lassan egy éve, hogy eltemettük a feleségemet, de nem tudom megszokni az egyedüllétet. Engem vagy a gólya hozott, vagy egy nyúl tett a kerti káposztafejek közé, mert a szüleim ismeretlenek. Életem első hónapjait lelencben töltöttem. Elmúltam egyéves, amikor családhoz kerültem. Nem tudom, miért nem fogadtak örökbe, vagy lehet, hogy meg is tették, de én erről semmit sem tudok. Arra már emlékszem, amikor meghalt az „anyám”, hatéves voltam. Visszakerültem egy intézetbe, és néhány hónap múlva onnan vett magához családi gondozásba egy házaspár, melynek két saját gyereke volt. Gondolhatja, hogy nem voltam velük egyenrangú, főleg az anyjuk előtt. A férje még valahogy elfogadott, de az asszony csak annyit tett értem, hogy ne legyek éhes, és tiszta ruha legyen rajtam, főleg, ha tudták, hogy a szociális központból jön hozzájuk az ellenőrzés.

Szép szóra, szeretetre, kalácsra, zsebpénzre éhesen fejeztem be a nyolcadik osztályt, és szerettem volna továbbtanulni. De a család úgy döntött, hogy én vagyok a legidősebb gyerek, éppen ideje, hogy a kőműves tatának segédmunkása legyek munka közben. Rengeteget dolgoztunk, esténként a fáradtságtól beestem az ágyba. Tizenhat éves voltam, amikor először kaptam a tatától annyi pénzt, hogy elmehettem moziba. És ott, a közönség közt láttam egy kislányt, aki nagyon furcsán viselkedett. Szép volt, de odafordult mindenkihez, beszélni kezdett ismeretlenekkel, kihúzta a kezét az anyja kezéből, és el akart menni egy babakocsis anyuka után, mert a kocsiban sírt a baba. Meg akarta vigasztalni. Akkor láttam először, hogy a szülők szégyellik a gyereküket. Elhatároztam, hogy követem őket, és ha nem laknak tőlünk messze, munka után elmegyek, és játszom egy kicsit a kislánnyal. Láttam rajta, hogy hiányzik neki egy társ, akárcsak nekem. Így kezdődött. És tizenkét év után házassággal folytatódott. Én közben nagykorú lettem, kitöltöttem a katonaságot, elhagytam a családot, mely felnevelt. Nem váltunk el haraggal, de nem is sajnáltuk egymást. Tudja, ha néha azokra az évekre gondolok, még hálás is vagyok a családnak. Nem törődtek velem, így nem is ölhették ki belőlem az érzéseket, talán ezért sajnáltam meg minden szenvedő embert a közelemben.

Egész idő alatt rendszeresen eljártam a családhoz, és foglalkoztam a lányukkal. Az anyja mesélte, hogy szülés közben történt valami, ennek következménye a lánya furcsa viselkedése. Voltak időszakok, amikor hónapokig minden rendben volt, de aztán jött néhány hónap, amikor ideges, nyugtalan volt, tele félelemmel. Az évek során sokszor megköszöntem az égieknek, hogy engem elfogadott. Nálunk is bebizonyosodott, hogy sokszor a rosszban is lehet valami jó. Azt hiszem, a szülei hálásak voltak, hogy elvettem feleségül, így nem sokat avatkoztak a dolgainkba. Ezért sikerült kialakítanunk egy olyan közösséget, amelynek szabályait mi magunk határoztuk meg, és ezeket tiszteletben is tartottuk. Amikor megszületett a kislányunk, anyósomék építettek egy kétszobás, kis családi házat az udvarukban, s ez lett a mi otthonunk.

Átlagos családi életet éltünk, tiszteltük és támogattuk egymást egy életen át. A feleségem soha nem volt beteg, minden asszonyfeladatot ellátott, különösen ügyelve arra, hogy a kislány és én mindig kifogástalanul jelenjünk meg az utcán. Persze, a mi házasságunkban is voltak hullámvölgyek, de nem több mint bármely családban. Mindig őszinték, nyitottak voltunk, így neveltük a lányunkat is, aki igazi kis zseni. Egyetemet fejezett be, és már két éve férjnél van, Belgiumban él a zeneszerző férjével. Tavaly ősszel, egy szombaton a feleségem megjött a piacról, és azt mondta, egy kicsit ledől, alig kap levegőt. Csináltam neki egy limonádét, és megígértem, ha véletlenül megszunnyad, én főzöm meg a körömpaprikást. Néhányszor benéztem a szobába, láttam, hogy alszik, és én főzni kezdtem. Közben az járt az eszemben, amikor a piacra indult, nem köszönt el tőlem. Mert az évek során bárhová ment, és én nem tartottam vele, mindig arcon csókolt, és elköszönt. Akkor ez elmaradt. Valami furcsa előérzetem támadt. Amikor kitakartam, láttam, hogy elszíneződött az arca. Rázni kezdtem, de hiába. Már több mint egy év elmúlt azóta. És még mindig nem tudom, miért ment el tőlem búcsú nélkül.