Nem úgy kezdődött a történetünk, ahogyan végződik, másmilyen az érzés: kezdetben az öröm, hogy visszatalál (velem) a tárca a hetilapba, hazatalál, hiszen a 7 (Hét) Napnak kezdetektől ez is volt a feladata — „Beköszöntő: A vajdasági magyarság politikai napilapja, a »Magyar Szó« és ideológiai folyóirata a »HID« után, mint azok szerves kiegészítője, a mai nappal megindult e lapok tájékoztató, oktató és szórakoztató testvérlapja is” (NOVISZAD, 1946. április 5., 1 szám).
Mondanom sem kell, hogy én a „szórakoztató” jelzőben találtam meg a magam szép, tárcaírói küldetését, társadalmi beágyazottságát pedig a téma adta: szabadkai magyar polgárság.
Lett azonban — akárha valami nyári vihar akart volna támadni — egy olyan érzésem, mintha hontalanná váltak volna a szavaim, mondataim az újság hasábjain.
„Hirdetés: hontalanná lett, alig használt, még közöletlen, a nem létező polgársággal foglalkozó retró tárcanovellák otthont keresnek.”
Ennek okait én feltárni ugyan nem kívánom, a tárca megszokott helyéről való elmaradását, miként a viccben (gyengébbek kedvéért E. P. nagy magyar író regényében is olvasható) a német követ a fingokat, magamra vállalom: Viktória királynő, ki igen éltes volt, immár nem tudott testének minden rezdülésén uralkodni, s egy fogadás alkalmával altesti hangot hallatott. Pardon, hajtotta meg magát a francia követ a csöndben s bűzben. Kisvártatva ismét szót kért az öreg királynői test, s nem maradt el az elegáns mille pardons sem. Mindeközben a német követet ette az irigy fene, hogy mindig mindenütt ezek a nyikhaj franciák, de majd ő résen lesz. Így is történt, amikor ismét rottyant egyet minden britek trónusa, a német követ fölugrott, összecsapta a bokáját, s hangosan, hogy mindenki hallja a nagyvonalú német fölajánlást, így kiáltott: — Felség, ezt s a következő öt fingot a Nagy Német Birodalom nevében magamra vállalom!
Annyit e nem könnyed, részemről inkább mélabús búcsú pillanatában elmondani még kívánok, hogy a 7 (Hét) Nap annyira nem éltes, mint Viktória királynő volt, és noha fiatalnak nem mondható, kora az előnyére kellene hogy váljon — e tekintetben azonban a lázas/lázadó ifjúság (eufemizmus) huncutságait mint tüneteket produkálja, a hontalanság érzését ébresztve (tárca)írójában, ami mindennapos eset a világban is, mifelénk is: változnak az idők, változnak az igények, más kottákból fújják nótájukat a legények.
Ezzel — a kottával — nekem nehézségeim akadnak: már gyerekkoromban is akadtak gondjaim, amikor végre megtanultam leolvasni a hangokat, akkor viszont a magasságot/mélységet nem találtam el.
Eleinte arra gondoltam, mert voltak még a tarsolyomban fotók és történetek, amelyek otthonra leltek volna a hetilap hasábjain, igazodni fogok, legfeljebb tátogok, ha bizonytalan vagyok, miként tesszük mindannyian, kik nem vagyunk gyakorlott kottaolvasók, amikor a Szózat megfelelő sorához jutunk: áldjon/verjen/sors/élned/halnod.
Ez a gondolat azonban nem tartott ki túl sokáig, és nemcsak azért, mert tárcáim hontalansága, oldal nélkül maradásának érzése, dallama eltöltött (továbbra is, bokám összecsapva magamra vállalom), hanem azért is, mert e dallamot és kottát már ismerem: „A sajtószabadság, mint a politikai szabadságjogok egyik pillére a magyar sajtónak is szabad kereteket teremtett, amelyet kitölteni, és kiaknázni a magyarság — a dolgozó magyarság feladata” (Beköszöntő a 7 Nap első számából 1946. április 5.).
Innen indult, ide jutott vissza.
Ahol megadott kotta szerint játszanak, ott az irónia, a felületesség, a megengedés, a groteszk irodalmi kísérlete nem kívánatos. Így hát ezt a sorozatot, melyet mindvégig a szöveg dominált, ücsörögve a szerző amúgy is kicsiny átmérőjű tonettjén, befejezi.
Mert a hontalanság érzését, ha szándékkal elhintik a szerzőben, akkor a szöveg nem tehet mást, mint az őszi napsütésben int az Olvasó felé, remélve, hogy lesz még alkalom, találkoznak még a tárcák bűvös, szórakoztató birodalmában.
