És kellene is, ha nem rohannánk, ha a mindennapi gondok, megoldásra váró problémák nem tennének fásulttá, közömbössé, fáradttá, kimerültté bennünket. Április 11-éhez egyébként a XX. századi magyar irodalom egy másik kiemelkedő alkotója is kötődik. Ezen a napon született Kassán Márai Sándor is, csak éppen öt évvel korábban, mint József Attila. De ha már a verseknél, a költészetnél tartunk, nem árt megemlíteni azt sem, hogy az idén júniusban lenne százéves Weöres Sándor. Nemzedékek nevelkedtek a bravúrosan verselő, sajátos hangú költő színes, dallamos, csengő-bongó sorain.
Be kell vallanom, az elmúlt hónapokban nagy rajongója lettem a szabadkai Népszínház kArc-estjeinek, mindenkinek csak ajánlani tudom az irodalmi kávéház tartalmasan szórakoztató összeállításait. Legutóbb éppen a Weöres Sándornak szentelt műsorukat láttam, de korábban már beültem az Örkénnyel foglalkozóra is, aztán a világhálón megtaláltam és végignéztem a József Attila- és a Radnóti Miklós-estjüket... Holnap, a magyar költészet napján, Ady van soron. Belépődíj sincs, csak el kell menni. 
Hogy az írásom címe mégsem a fentebb emlegetett szerzők valamelyikére vonatkozik, annak oka az, hogy New Yorkban hetven évvel ezelőtt, 1943 áprilisában adták ki először A kis herceg című könyvet. Szerzője, Antoine de Saint-Exupéry már nem érhette meg a szőke kisfiú világsikerét, mivel művének megjelenése után egy évvel elhunyt. 1944-ben, 44 évesen. Könyve a legnagyobb példányszámban eladott nem vallásos kötetek közé tartozik, a világ ötven legolvasottabb művének egyike, 220 nyelvre és dialektusra fordították le. A vékony, eredetileg gyermekkönyvnek szánt alkotást különféle kultúrájú, vallású és eltérő környezetből származó kicsik és nagyok olvassák generációk óta. Sikerének titka talán az, hogy a felnőtteket megtanítja arra, hogyan nézzék gyermekszemmel a világot, a gyermekeket pedig arra, hogyan értsék meg a felnőtteket. Szeretjük, mert értékekre mutat rá, és egy olyan álomvilágba kalauzol bennünket, amelyben az emberek a szívükkel látnak és cselekednek. Ahol van felelősség, fontosak a szertartások, és ahol díszbe öltöztetett lélekkel készülnek egy-egy eseményre.
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Ezek a XX. század irodalmának talán legtöbbet idézett mondatai abból a műből, amelyet az emberiesség és az érzékenység védőbeszédének is nevezhetünk. Különös mesefigurák segítségével — közöttük a király, akinek mindenki alattvaló, a hiú ember, aki csak csodálókat ismer, az iszákos, aki azért iszik, hogy elfelejtse szégyenét és szégyenkezik, mert részeges — próbál rámutatni arra, hogyan nem szabad élni. Mesefigurák? Talán inkább „mesefigurák”. A kis herceget a kígyó figyelmezteti, hogy az emberek között is egyedül van az ember, de a nagy titkot, hogy az élet értelme a szeretetben, a kapcsolatteremtésben rejlik, a róka árulja el neki. 
Tudom, sokan lekicsinylően mosolyognak ezeken a gondolatokon, és viszonylag népes A kis herceg világát kifigurázók tábora is. A témával foglalkozva számos blogra, bejegyzésre bukkanhatunk, amelyeknek a szerzői azt állítják, a szenvelgős fércmű az irodalmilag műveletlen széplelkek, esetleg a képmutatók menedéke, amely ráadásul még hatásvadász is. Sőt egy multinacionális vállalat tévéreklámjához hasonlítják.
De még ez sem baj, hiszen véleménye mindenkinek lehet. Sokan talán éppen ezért veszik kezükbe a könyvet. Engem is megszólhatnak, hogy a hírekben szereplő politikai események helyett költészetről, aranyhajú kisfiúkról és olyan emberi tulajdonságokról írtam, amelyek egyre ritkábbak a mai világban. Vagy csak nem kerülnek előtérbe. Mert én továbbra is az utóbbiban bízom.