— Maga biztosan tudja, de én már elfelejtettem, hogyan hangzik az Anna Karenyina regény első mondata a boldog és boldogtalan családok összehasonlításával kapcsolatban — mondja, és kérdően néz rám, választ várva. — Igaz, nem fedi teljes egészében a valóságot, mert a családom egy kicsit boldog, majd egy kicsit boldogtalan, és ez így tart csaknem húsz éve. Mindez a feleségemet érinti a legérzékenyebben, habár én is részese vagyok minden pillanatnak, és át is érzem azok súlyát. Minden alkalommal, ha balhé van, először az jut eszembe, hogy mennyire nehéz feladat szülőnek lenni. És szerintem az a leglesújtóbb, hogy az ember nem tudhatja előre, mi lesz az eredménye a nevelési módszerének, mikor kell nemet és mikor igent mondani gyermekeinek. Mert ha felnőnek, sajnos már nem lehet pótvizsgát tenni a nevelési módszereinkből. A feleségemmel egyszerű munkáscsaládból származunk, nekem volt egy bátyám, a feleségemnek egy öccse, a szüleink nem voltak túlterhelve a gyermekneveléssel. A két gyerek régen is olyan szabványszerű adat volt. A feleségem tanügyi dolgozóként vonult nyugdíjba, én közgazdasági főiskolát fejeztem be, nyugdíjaztatásomig a szakmámban dolgoztam.

Érett, felnőtt emberként ismerkedtünk meg a nejemmel, jól megfontoltuk a házasságot is, előre elterveztük az életünket. Két gyereket akartunk, egy fiút és egy kislányt, s ami a legszebb, valóban két gyereket szült a feleségem, csak fordítva: az első a lányunk lett, és csak két év múlva jött a fiunk. A kamaszkorig minden a legnagyobb rendben volt. A lányommal később sem volt gond, de a fiunkat nem tudtuk a helyes úton tartani. És ez olyan gond volt, amely nagyon megviselte a házasságunkat. A tizenhét éves fiunk olyan gyorsan haladt a veszte felé, hogy szinte tehetetlenek voltunk. És ahelyett, hogy szakember segítségét kértük volna, mi egymást okoltuk, mindketten úgy éreztük, hogy a másik hibázott többet a nevelésében. Majdnem három évbe került, mire valamelyest javult a helyzet, és ebben jelentős szerep jutott a katonaságnak. Akkor ugyanis még volt kötelező katonaidő, jelentősen rövidített, de volt. A fiunk hat hónapig volt mundérban, de amikor leszerelt és hazajött, úgy éreztük, hogy megkomolyodott. Ám sajnos tévedtünk. Vagy ismét mi, szülők hibáztunk?!

A fiunk összejött egy jóval idősebb pincérnővel, akinek nem volt férje, de volt egy kilencéves fia. Eleinte igyekeztünk lebeszélni a kapcsolatról, de senkire sem hallgatott. Hát mi változtattunk a viszonyulásunkon: elfogadtuk a döntését, és megesküdtek. Egy év múlva megszületett az unokánk, egy kisfiú. Nyolc hónapos korában viszont egy ritka betegséget állapítottak meg nála: az izmai nem fejlődtek megfelelően, még ülni sem tudott. A fiunk ahelyett, hogy a kezébe vette volna a fia gyógyítását, inni kezdett — olyan mértékben, hogy sokszor a lakásukig sem tudott eljutni, néha az út mentén aludt. Ha rájött a roham, ész nélkül verte a feleségét, aki nem sokáig tűrte: fogta a két fiút, és elment a városból. Két hónap múlva a rendőrség hívta a fiamat: az unokánk megfulladt a füstben, amíg az anyja a boltban volt. Ez volt az utolsó csepp, a fiunk teljesen elveszett. Néhány hónapos folyamatos ivás után a lányunk rábeszélésére ráállt az elvonókúrára, és néhány hónapig tiszta is volt. De nem is élt igazából: nem dolgozott, nem aludt, nem is evett. Végül megismerkedett egy lánnyal, és néhány hónapos udvarlás után megnősült. A felesége igyekezett visszahozni őt az életbe, de ez ismét felborzolta a fiam beteg idegeit, és újra inni kezdett. Amikor eltörte a felesége karját, letartóztatták, és családon belüli erőszak miatt nyolc hónap szabadságvesztésre ítélték. Amíg a börtönben volt, kimondták a válást, és amikor kiszabadult, hazajött hozzánk. A lányunk már régen férjhez ment, van két aranyos kislánya, de nem nagyon járnak hozzánk, mert félnek a fiamtól.

Azt hiszem, én csak azért akartam ezt a beszélgetést, hogy hangosan mondjam el mindazt, ami évek óta nyomaszt. Ma sem tudom pontosan, hol hibáztunk, de az elmúlt évtizedek alatt sikerült majdnem mindent tönkretennünk. Egy ideig boldog család voltunk, de aztán kicsúsztak a dolgok a kezünkből. Ennek az lett az eredménye, hogy sem a házasságunk, sem a fiunk nem sorolható a normális kategóriába. Csak a lányomék élnek nyugodt családi életet. Noha ebben sem lehetek egészen biztos, mert nem járnak rendszeresen haza. És ha el is jönnek, látva az otthoni helyzetet, ők is kétségbeesnek. Őket is sajnálom, de segíteni senkinek sem tudok.