home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„Biztonságos gyökérkezelések”
Szerda Zsófi
2021.05.05.
LXXVI. évf. 15. szám
„Biztonságos gyökérkezelések”

Úgy fogad, mint régen látott barátját. Pedig személyesen még nem volt szerencsénk egymáshoz. Találkoztam már a fotóival és a róla szóló történetekkel. Örül, hogy délután érkezem, fényes nappal, így legalább megnézhetem a kertet — mondja. Fotóművész, aki külkereskedelmi levelezőként és fordítóként diplomázott Karlócán. Fotóművész, aki hisz a számok mágiájában, négyszer hét év budapesti élet után költözött vissza szülővárosába, Törökkanizsára. Képeit általában gondosan megrendezi, performance-művész, és képzőművészeti divatbemutatóiról is ismerhetjük. 2005-ben elnyerte a Pécsi József-fotóművészösztöndíjat. Munkái több külföldi köz- és magángyűjteményben megtalálhatóak. Gyökerei kezelést igényeltek — mondja Szabó Benke Róbert.

* Itt ülünk, ahogy meséled, nagyanyád házában, mely most már a tiéd.

— 1991-ben költöztem Budapestre, a háború kitörése előtt egy kicsivel. Már az első néhány hónapban álmodtam ezzel a házzal. Nagyanyámat Nagy Viktóriának hívták. Beszédes név, nem? Álmomban kint álltam az udvar közepén, ő pedig széttárt karral, Szűz Máriaként lebegett a ház és a kert felett, majd azt mondta: „Robikám, ez mind a tiéd.” Elég durva, hogy amikor Pesten álmomban Törökkanizsán jártam, soha nem a családi házunk jelent meg előttem, hanem a nagymama háza.

* Ezek azok a bizonyos jelek, amelyeket jó észrevenni.

— Igen. És a 7-es szám. Huszonegy éves koromban mentem el itthonról, negyvenkilenc éves koromban jöttem vissza. Gyökérkezelésre. A szó minden értelmében, hiszen a fogam mellett egyéb gyökereimre is ráfért már a kezelés. Organikusan alakult ez a történet. Budapesten már egyre kevesebb dolog érdekelt, kihűlt a szerelem, mindent elvégeztem, kettőnk kapcsolata kiüresedett. Aztán két évvel ezelőtt meghalt édesapám, s egyértelmű volt számomra, hogy mostantól nekem kell vigyáznom édesanyámra. Aztán következett a kiállításom a Vajdasági Kortárs Múzeumban Újvidéken, ez egy életmű-kiállítás volt, és másfél évig készítettem, úgyhogy minden jel azt sugallta, hogy ideje visszaköltözni. Jó döntés volt, most van ez a kis búvóhely, mely a sajátom. Bedobozolom magam esténként, és élvezem a csendet. Dolgozom, rengeteg nyers fotóm várja, hogy foglalkozzak velük, de most két háztartást vezetek, építkezem, kevesebb időm jut rájuk. Jövőre, ha minden igaz, lesz egy újabb kiállításom Újvidéken.

* A művészethez kell egy adag őrület és egy másik adag érzékenység. Benned ez a kettő hogyan oszlik meg?

— Az őrület relatív fogalom, de ebben a zombikkal teli világban jó, hogy vannak még egy picit őrült tündérek, ilyen például Björk is, így mi, többiek nem érezzük magunkat egyedül. Még tizenegy éves sem voltam, amikor — Vivienne Westwood divattervezőnek hála — beszippantott a londoni művészeti szcéna és az egész őrület, mely körülötte zajlott. Zene, divat… Olyan minőségbeli oltást kaptam akkor, amely a mai napig kitart. Az érzékenység pedig mindig hasznomra vált. Egy művésznek érzékenynek is kell lennie. Sőt, az sem árt, ha túlérzékeny. Kellenek a kilengések, a polaritás, a szenvedés. Szenvedni mindenki utál, de ha jól állsz hozzá, végül habos tortát szolgál fel neked az élet, hiszen túlélted, és mélyültél általa. Ha pedig lapos életet szeretnél, azt is megkapod, de abban nincs köszönet, csak unalom és fantáziátlanság. 

* Miért éppen a fényképezőgépet kaptad a kezedbe, hogy alkoss?

— Már gyerekkoromban mindig valahogy a kezem ügyébe kerültek a kimustrált, régi fényképezőgépek, tehát ez már egy jel volt, aztán a ’80-as évek elején kölcsönkértem a nővérem Zorkiját, Selmeczi Melinda barátnőmmel készítettem egy fotósorozatot, beküldtem a Képes Ifjúság pályázatára, s megnyertem. A nyereményem egy Yashica Partner gép volt, úgyhogy ettől kezdve nem volt kérdés számomra, hogy ez az én utam.

* Azóta is csak analóg gépet használsz?

— Ez az anyagtól függ, melyen éppen dolgozom. A stúdiófotózásokat például rühellem, mert meg van kötve az ember keze. Én szenvedélyes vagyok, ott pedig kontrollálnod kell magad. Mindent nagyon lassan megtervezni, beállítgatni. Én is megtervezem a képeimet, de a megrendezett fotográfián belül is sokkal jobban szeretem az elkapott pillanatot.

* Hát igen, nekem is sokszor a véletlenül született képek válnak kedvencekké.

— És a hibás, bemozdult felvételek. Imádom őket. Valamint az amatőrök munkáit. Gyomorból elkapnak olyan pillanatokat, amelyeket nem lehet megtervezni.

* Keveset fotózol fekete-fehérben.

— Keveset, mert Budapesten bekerültem a divatvilágba, ahol megjelentek a színek, és a fekete-fehér többé már nem elégített ki. Ekkor váltottam. Néha vissza-visszatérek hozzá, de most virágokat fotózom, tehát kár lenne a színeikért.

* A divatvilágba fotósként csöppentél bele?

— Haha, nem éppen. Kihasználták az egyéniségemet, a testalkatomat, az arcomat, úgyhogy modellkedtem. Azt hiszem, valami újat vittem az akkori pesti világba. Igen bolond voltam, amit nagyon bírtak a fővárosban. Ott aztán ellestem a tudományt, elkezdtem gyűjteni a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek ruháit, s ez a történet odáig fajult, hogy 1995 környékén elkezdtünk divatbemutatókat szervezni. Azaz képzőművészeti divatperformance-okat. Igazából mi honosítottuk meg Magyarországon a retróőrületet.

* Kutattam utánad a neten, de nincs túl sok fotód a világhálón. És te sem tömöd tele magaddal az online teret.

— Mert mindenből túladagolás van. Annyi a kép és az infó, hogy elveszel benne. Felteszel valamit, lájkolják, továbblapoznak. Elveszíti a varázsát. Amikor költözésben voltam, a szokásos pakolós káosz uralkodott a lakásban. Akkor felírtam egy kartonra, hogy mindenki és minden kerüljön a helyére. Ezzel arra próbálok utalni, hogy ahogy te is megtaláltál, más is meg fog, akinek meg kell engem találnia. S izgalmasabb is, ha kell egy kicsit kutatni a másik ember után. A másik dolog, hogy gyűlölöm a reklámot. Csak az reklámozza magát, akinek szüksége van rá, akinek nem megy elég jól. Soha nem vettem olyan terméket, amelyet reklámoztak. Erőszakos dolognak tartom. S az utóbbi időben zárkózott is lettem a világommal kapcsolatban.


Gésa. 1999

* Reklám ide vagy oda, szerinted az emberek manapság vásárolnak művészi fotográfiát?

— Inkább azt mondanám, hogy isten szeretetéből és gondviseléséből élünk, nem az eladott fotókért kapott pénzből. (Nevet.) Időnként persze el lehet adni néhány képet, de a festészet azért még mindig nyerőbb.

* Fotóidon sokszor szerepelsz te magad is, illetve barátaid, ismerőseid. Bele lehet látni egy picit az életedbe.

— Nem vagyok szégyenlős ember, és van ebben egy nagy adag exhibicionizmus is persze, de sokkal inkább a személyes mitológia foglalkoztat. Izgalmas terep saját életem követése. A másik dolog pedig a találkozások. Ezek nagyon fontosak, hiszen minden egyes ember, akivel találkozunk az életünkben, egyfajta transzformátor. Legyen az barátság, szerelem vagy bármi. Amint megélünk egy közös mesét, onnantól egyikünk sem lesz az, aki előtte volt. Megváltozunk. Igyekszem mindig tudatosan megélni helyzeteket, ceremóniákat, hiszen mindnek jelentősége van. Az, ahogyan alakítod a környezeted, ahogyan találkozol emberekkel, ahogyan az ételt készíted, majd asztalra teszed, mind művészet. A műtárgyak létrehozása pedig csak hab a tortán.


Konyi Baba, 2002

* Ahogy ezt meséled, valamiért az jutott eszembe, hogy ez egy nagyfokú nyugalommal tölthet el.

— Jól érzed. S erre néha szüksége is van az embernek. De ne keverjük össze a nyugalmat a hétköznapi szürkeséggel, lapossággal, unalommal, mert attól viszont menekülök.

* A színek ugyebár… Ennek a tudatosságnak és a ceremonialitásnak van köze a keleti kultúrához való vonzódáshoz?

— Biztos, hogy van, bár egy művészettörténész egyszer megfogalmazta, lehet, hogy ez a Japánhoz való vonzódás csak kitaláció, azaz kihelyeztem egy vágyképet a lehető legtávolabbi és legelérhetetlenebb pontra. Valamiféle elérhetetlen mennyországképletként.


Konyi Shiva, 2007

* De azt mondhatjuk, hogy inkább Kelet, mint Nyugat?

— Hááát… egy öltés ide, egy oda. Mindkettőt szeretem. És már megint ott vagyunk a polaritásnál. Itt vagyunk középen, és jó egy kicsit idenyúlni, egy kicsit oda. Találkoztam japán emberekkel, és furcsamód teljesen természetes volt az egymáshoz való viszonyunk. Jobban megértettem magam velük, mint például magyarokkal. Minden olyan magától értetődő és természetes volt. De ez is a gyerekkoromban kezdődött. Nővérem tinédzserkorában levelezett egy japán diáklánnyal, sorra érkeztek a levelek, kis szuvenírekkel, gyönyörű virágokat ábrázoló, japán bélyegekkel. Már akkor volt bennem egy érdekes bizsergés.

* Mit kell tudni Konyi Babáról, hiszen kísértetiesen hasonlít rád, közben pedig mégsem.

— Azt mondod? (Mosolyog.) Ő egy alteregószerűség. Gyakorlatilag és formailag egy gésa, de ha jobban megnézed, minden szedett-vedett, amit visel. Ahogy minden, ennek is köze van a gyerekkorhoz. Minden gyerek szereti felpróbálni a szülők ruháit, magas sarkúkat és nyakkendőket. Ez a dress-up. Benne van emellett Vivienne Westwood is, aki azért fontos még számomra, mert elképesztő szabadsággal dolgozik, ehhez pedig óriási bátorságra van szükség. Nagyon bátor nőnek tartom. Ő az első mester az életemben, és arra tanított, hogy ne feszengjek, hanem dobjak rá még két lapáttal a tűzre, s csináljak mindent úgy, ahogy nekem jó. Filozófiája: ha nem tudod, hogyan öltözz fel, vidd túlzásba.

* Megvoltak a magad túlzásai a civil életben is?

— Persze. Játszottam. S ebben partnereim is akadtak. A fantáziának levágtuk a láncait, szabadon repült, a realitástól elrugaszkodva pedig egy magasabb frekvenciára értünk fel. Szürreálisan éltük meg a hétköznapi történéseket, például piacra is úgy mentünk, hogy kiöltöztünk. Megadtuk a módját. Eseményként kezeltük életünk történéseit. Egy-egy apró performance-ként. Hogy tudatosan éljünk meg minden pillanatot. Én még a krumplit sem úgy hámozom, mint a hétköznapi ember — azt mondta egy barátom. (Nevet.)

* De ebben volt egyfajta polgárpukkasztási vágy is? Egyáltalán érdekel, mit gondolnak rólad mások?

— A jó véleményre fókuszálok, örülök, ha van, akinek tetszik, amit csinálok. Aki nem érti, vagy idegenkedik tőle(m), arra kár energiát pazarolni. Én játéknak fogom fel az egészet, és mindenki, aki vevő rá, része lesz ennek. Jó kritikát kapni, s látni a csillogást az emberek szemében egy-egy kiállításon. Valószínűleg volt benne némi egoizmus, polgárpukkasztás is. Kis helységből jöttem, magamra akartam irányítani a figyelmet. De igazából ezek az én színeim, ez az én világom. A madarak között is van tarkább, van szürkébb. Ahogy múlik az idő, egyre sűrűbben köszön vissza, hogy szeretem a letisztult hangulatokat, ilyenkor aztán gyorsan káoszt csinálok, csak azért, hogy ez ne legyen igaz. De fenntartom magamnak a műsorváltoztatás jogát.

* Gyökerek. Mi a dolgunk velük?

— Erről sokat gondolkodom. 1987-ben készítettem el a Fölszedjük gyökereinket című fotósorozatomat, amikor még nem tudtam, hogy nem is olyan soká Budapestre fogok költözni. Ösztönös volt maga a fotózás és a címválasztás is. Búcsú Vajdaságtól. Aztán volt a Koreni című sorozatom, melyet sajátként kezelek, de egyúttal családi archívumról van szó, a nővérem amatőr felvételeiről. Nem mind sikerült fotó, éppen ezért tökéletes. Harminc darab, 30 x 40-es formátumú képből álló, igen erős anyag. Itt is látható, hogy mennyire fontosak a gyökereink. Amikor az ember tinédzserként arról álmodozik, hogy elmegy otthonról, az egy teljesen egészséges folyamat. El is kell menni, világot látni. Fiatalként van az emberben egy tagadás a környezetével szemben. Ellenkezés, lázadás. Ki akar szabadulni, mert nem jó neki, ahol van. Az ember ignorálja a gyökereit, nem akar velük foglalkozni. Aztán múlnak az évek. Én most azt a részt élem, amikor visszacsatlakozom, megnézem, mit is akartak nekem a gyökereim nyújtani, hiszen nem véletlen születtem oda-ahova. Amit tiniként utáltam Törökkanizsában, az most nagyon jólesik. Például a nyugalom. És most veszem észre, hogy milyen kedves emberek élnek itt.


Fölszedjük gyökereinket, 1987

* Ehhez feltétlenül el kell távolodnia az embernek?

— Akárhova is utazom, mindig tudatosan teszem, nem turistaként. Szokásom, hogy amikor megérkezem, megszólítom a hely szellemét. Elmondom, hogy nem nyaralni jöttem, hanem látogató vagyok, és szeretném őt megismerni. S innentől kezdve a hely adja magát. Olyan helyekre és emberekhez vezet el, ahová egyébként nem. S én most érkeztem meg Törökkanizsára. Most adja meg nekem azt, amit mindig tartogatott. Mert most szólítottam meg. Ehhez pedig meg kellett élnem a nagybetűs életet. Néhány éve itthon voltam, és beültem a régi gyerekszobámba, mely ma már más funkciót tölt be. Ekkor még dilemmáztam, de már éreztem, hogy Pest már nem kell. Ültem a szőnyegen, cigi, pálinka, s elbeszélgettem a kis Robival, gyerekkori önmagammal. Megkérdeztem tőle, miért ment el. És jött a válasz: mert szeretett volna fotográfiával foglalkozni, alkotni, kiállítani, új barátokat szerezni, megismerni a szerelmet. És, sikerült? Valóra váltottad az álmaidat? — kérdezősködtem tovább. Igen, köszönöm szépen. Felszabadító volt azt érezni, hogy szabad vagyok, jelenleg nincsenek vágyaim, és szép nyugodtan mehetek tovább, figyelve, mit hoz az élet. S ez ritka dolog. Az emberek többsége elégedetlen, mert ezt szerette volna, azt szerette volna, de a szülei nem engedték. Ha nem engedik, akkor ki kell szökni az ablakon, és megoldani.

* Már nem álmodsz ezzel a házzal?

— Képzeld, nem. Amióta megérkeztem bele, nem álmodom vele. Van egy sorozatom, házakról szól, 2000-ben kezdtem bele, ott a nagybátyám háza, a Wagnerék háza, tehát különféle házak. Amikor egy izgalmas otthont találtam, lefotóztam. Az otthonkeresés már akkor ott volt bennem. De egyikbe se költöztem volna be. Most ez az otthon. De semmi soha nem lehet végérvényes. Az egész egy makett. Az ember csinál magának egy játszóteret, ahol megél dolgokat. Most ez az enyém. És most a Taka Rito szerepében is tetszelgek, hiszen a visszatérés nagytakarítást is hozott magával. Sok mindent örököltem, és minden egyes tárgyat átnézek, szelektálok, a rongyos ágyneműt a kukába dobom, a jó állapotban lévőt átszabatásra viszem. Átutazok az egész tárgy- és szemétkultúrán. A házam egy bárka, ahová átmentem az értékeket. És szép lassan, de biztosan felnövök.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..