Világéletemben olyan ember voltam, aki azt híresztelte magáról, hogy imádja a meglepetéseket, szereti, ha nincs minden előre kiszámolva, kiszámítva, megtervezve, s aki szereti az életét úgy élni, hogy minden nap valami újat hoz számára — de mostanában ez egy picit megváltozott.
Mert azért még sincs az rendben, hogy szinte mindent áthúznak a különféle rendeletek. Melyeket persze meg kell hozni, vigyáznunk kell egymásra, senkit nem okolok ezért, csak azt a fránya, pici vírust. De valahogy nem erre a kiszámíthatatlanságra gondoltam, amely most zajlik. Sokkal inkább arra, hogy felülök egy repülőgépre, veszek egy olcsó jegyet, és már utazom is Rómába, Párizsba vagy a világ másik felére, ahol talán van szállásom, talán nincs, majd megoldom valahogy. De most még Palicsra sincs kedvem elutazni. Csak álmodozom róla, hogy majd egyszer megint repülőre szállok.
Az élet folyik, mondhatni a megszokott medrében, az emberek behúzott nyakkal és maszkosan sietnek a munkahelyükre, sort várnak a posta előtt, pénzt váltanak, gyereket visznek az óvodába, ebédet főznek, és még az is többet olvas naponta híreket, aki eddig egyáltalán nem olvasott. A legutóbb a bombázások idején érzékeltem ilyet. Pedig akkor még internet sem volt. Mi lett volna, ha már akkor is van Facebook, Instagram és hatezer online sajtóorgánum. Azt hiszem, az emberek akkor még jobban rettegtek volna. Meg kell válogatnunk, melyik oldalon olvassuk a vírusról szóló híreket, melyik pszichológus és (ál)doktor tanácsait fogadjuk meg. És bizony, mindez hatással van az ember idegrendszerére. Most csak arra vágyom, hogy amit eltervezek, az meg is történjen, azok az események, amelyekre el szeretnék menni, ne legyenek lemondva, hogy ne zárják be a színházakat, inkább dupla maszkban ülök bent, ha kell.
Ma már az a szó, hogy pozitív, negatív lett. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy végezzük a dolgunkat, lefoglaljuk magunkat valamivel, kitalálunk új elfoglaltságokat, sportolunk a szabadban, kilóra esszük a narancsot, citromot és pomelót, finomakat főzünk, sokat foglalkozunk egymással. Élőben vagy online, mindegy. Teljesen elszigetelődni azonban veszélyes lehet. Az emberiség már így is elembertelenedett és elmagányosodott.
Egy érdekesség azonban mégis tapasztalható a tavaszi ki tudja, hányadik hullámhoz képest: az emberek egy picinykét nyugodtabbak, nem érezhető az a fajta kétségbeesés, mint amelyet a járvány megjelenésekor láttam. Pedig a számok nagyobbak, a kórházak telítettebbek, mégis azt érzem, hogy most követjük, amit mondanak nekünk, szót fogadunk (a többség legalábbis), vagyis az ember mindenhez hozzá tud szokni. Ennek ellenére azt mondom, ehhez annyira nem szeretnék hozzászokni, szeretném vissza a bizonytalan biztonságomat.
