Ennek logikus kifejleteként úgy tűnik, hogy Kína veszi át az Egyesült Államoktól a vezető szerepet. A dolog azonban korántsem tekinthető lefutottnak, még ha egyes trendek arra is utalnak. A körülmények ma merőben másak, mint a korábbi birodalomváltások idején. A két hatalmas ország, vagy ha pontosabban akarunk fogalmazni, a két birodalom több szállal kötődik egymáshoz, mint a riválisok korábban bármikor. Ezért történik meg, hogy amikor úgy tűnik, most bekeményítenek, a kereskedelmi háború közöttük intenzívebbé válik, nem sokra rá meg is enyhülnek. Egyfajta csuka fogta róka — róka fogta csuka helyzet van kialakulóban, miközben olyan csukák és ravaszdiak is felbukkanni látszanak, amelyek belátható időn belül mindkét birodalmat megelőzhetik. A kínaiak az utóbbi évtizedekben a kockázatitőke-alapok által jelentős mennyiségű pénzt fektettek az amerikai vállalatokba, és a Szilícium-völgyben is kerestek célpontokat. A befektetések sok esetben magánszemélyek és -vállalatok által valósultak meg. Nem nehéz átlátni azonban, hogy állami megrendelésre és — nem mellékesen — állami támogatással történhettek, azzal a céllal, hogy a legmodernebb amerikai technológia a kínaiaknak is rendelkezésére álljon.  

Annak idején az első ipari forradalom is megváltoztatta a nagyhatalmak közti egyensúlyt. Akkor Anglia lett a világ első számú nagyhatalma. Most, a negyedik ipari forradalomnak nevezett, mesterséges intelligenciák által „vezérelt” fejlődés is átformálhatja az erőviszonyokat. Az oroszok, India és más középhatalmak is az esélyesek között tarthatóak számon. Elképesztő lehetőségek rejlenek az új technológiákban. De a pakliban ott vannak azok a fenyegetések is, amelyek világméretű katasztrófához vezethetnek. Létezik egy globális szuperstruktúra, melyet az összeesküvés-elméletek kedvelői nemes egyszerűséggel háttérhatalomnak neveznek. Valójában Nagy Sándor birodalmától kezdődően nagyjából egy évszázadonként ez a szuperstruktúra mindig „lecseréli” az addig világbirodalomként „működtetett” nemzetállamot. A mostani birodalomváltás azonban összetettebbnek tűnik az eddigieknél. A kínaiak ugyan csendesnek látszó módszereikkel megvetették a lábukat a világ számos pontján. Világbirodalommá történő előrelépésük azonban nem tűnik diadalmenetnek. A trónkövetelő és a király harca még nem ért véget. A dolgok egyébként sem érnek véget, hacsak be nem következik egy mindent elsöprő katasztrofális végkifejlet. A birodalomváltás nem zajlott pusztítás nélkül, de korábban nem voltak olyan technológiák, amelyek segítségével globális méretű pusztulást lehetett okozni. Mintha a II. világháború pusztítása nem mutatta volna meg, mivé fajulhatnak a dolgok. Azóta pedig a felek már ezerszer is több nukleáris robbanófejet halmoztak fel, de a csillagháborús elképzelések is nagy veszélyeket rejtenek.

Talán abban bízhatnánk, hogy korunkban a szálak mozgatóinak már, úgyszólván, több eszük van annál, hogy megengedjék a dolgok elfajulását. Vagy a mostani eseményeket éppen azért generálják, hogy a jövőre nézve a dolgok ne fajulhassanak még jobban el? A kérdésre a választ egyelőre kevesen tudhatják.