A gyertyafújás és a koccintás után megkezdődött a Csernik Attila munkásságáról, szervezői-szerkesztői-tanári tevékenységéről és magáról a művész személyéről szóló beszélgetés, melyen Mezei Erzsébet grafikusművész, pedagógus, Mirnics Zsuzsa prózaíró, újságíró, publicista, szerkesztő, Ótos András, a Magyar Szó fotóriportere, Szombathy Bálint szépségkutató, kritikus, képzőművész, performance-művész voltak a meghívott vendégek. A moderátor Klájó Adrián képzőművész, a kiállítás kurátori csapatának tagja volt.

Csernik Attila alkotásait, illusztrációit, installációit, betűit és szavait mindenki imádja, s ami hasonlóan fontos, hogy őt magát mint embert is nagyon szeretik. S ez igen árulkodó. Az életében tehát valamit nagyon jól csinált. 

Mirnics Zsuzsa elmondta, hogy Attilával olyan régóta ismerik egymást, hogy nem is tudná pontosan megmondani, mikor és hol találkoztak első alkalommal. Munkatársi kapcsolatba először a Jó Pajtás főszerkesztőjeként került vele, amikor nagy leépítések voltak, s ő egy emberhez ragaszkodott, Csernik Attilát szerette volna felvenni.

— Amíg én főszerkesztő voltam, ő volt a Mézeskalács grafikai szerkesztője, illusztrátora. Attila sokáig meg nem értett művész volt. Csodálatos rajzokat készített, a pedagógusok egy része azonban nem értette, illusztrációin miért néznek a gyerekek mindig fejüket ferdén tartva felfelé. Én csak annyit válaszoltam: Miért, egy kisgyerek a felnőtt vagy egy magas szekrény mellett mit csinál? Ferdén tartott fejjel felfelé néz. A gyerekek szerették a rajzait, s a szerkesztőség tagjai is őt magát, hiszen mindig kész volt segíteni mindenkinek. Soha nem kellett megmondani neki, mit rajzoljon. Elolvasta a verset vagy a mesét, és mindig eltalálta, mi lesz az, ami megfogja a gyerekeket. Nagyon értett a nyelvükön.

Egy nem hétköznapi figura Csernik Attila, az est ünnepeltje, mindene tele van betűvel, szöveggel. Nadrágja, pólója, kerékpárja, de még szobájának falai is.  

— Mindig is egy óriási egyéniség volt. Nevét, ahol lehetett, úgy írta le, hogy: ATILLA. Egy t-vel, két l-lel. Persze emiatt állandóan hadakozott a lektorokkal és a szerkesztőkkel. Láttam Attila topolyai szobáját is, mely telis-tele volt rajzolva A betűkkel, az ember egészen beleszédült. Csodálatos szoba volt, kisebb-nagyobb, kövérkés, „attilás” A betűkkel — osztotta meg velünk emlékeit Mirnics Zsuzsa.

Mezei Erzsébet a ’90-es évek óta ismeri Cserniket, sok évig együtt művésztelepeztek, főleg a Zentai Művésztelepen, melynek szervezését 1999-ben vette át, és melyet tizennégy éven át vezetett.

— Évente két telepet szerveztünk, egyet június végén, egyet novemberben, s Attila volt az egyetlen, aki egy tábort sem hagyott ki. Mindig jó volt vele együtt dolgozni, ő volt a fix pont, akire felnéztünk, akit megkérdezhettünk, egy igazodási pont a művésztelepen belül. Megvolt a saját helye, az ablak alatti két asztal az övé volt, ezt senki sem foglalta el, még akkor sem, ha valaki előbb érkezett, ami nem sokszor történt, hiszen mindig ő volt az, aki legelsőként futott be. Hogyan dolgozik? Mielőtt elkezdi alkalmazni az újságpapírt, kiolvassa az újságot, csak utána használja fel. Ami még fontos és jellemző rá, hogy amikor munkája félig kész vagy már majdnem befejezte, leteszi a földre, és hosszasan mustrálja, ha pedig kell, javít is rajta.

Amíg Erzsébet mesélt, a háttérben egy fotóválogatást néztünk Attiláról, ahogy a művésztelepen alkot, létezik, mosolyog a fényképezőgépbe.

— A fotókon mindig középen állt, és körülötte ott voltak a többiek. Lánykoszorú veszi körül ezeken a képeken. Két évvel ezelőtt, a nyolcvanadik születésnapja alkalmából arra gondoltam, illene egy kiállítást szervezni azokból az alkotásokból, amelyeket a művésztelep gyűjteménye számára készített, hiszen van anyag bőven, így a Zentai Alkotóház kiállítótermében ezt létre is hoztuk, s ahogy az egy születésnapon illendő, ajándékokat is készítettünk a művészekkel, kis papírgolyókat, hasonlókat, mint az övéi, persze mindenki a saját stílusában — tudtuk meg Mezei Erzsébettől.

Ezután Szombathy Bálinthoz került a mikrofon. Csernik Attila 1973-ban csatlakozott a Bosch+Bosch Csoporthoz Bálint meghívására. A két művész 1969-ben ismerkedett meg a Bosch+Bosch Csoport első kiállításán az újvidéki Forum Klubban.

— Bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, hogy kollégák vagyunk (én akkoriban a Kosztolányi Kör Hét Napban megjelenő mellékletének voltam a grafikai szerkesztője), s ettől a naptól vagyunk barátok. Mindig érdeklődéssel követtem és támogattam, amit csinált, már első pillanattól kezdve láttam, hogy ez valami hihetetlenül egyedi dolog azon a műfajon belül, amelyet vizuális költészetnek nevezünk. Azzal, hogy őt is bevettük a Bosch+Bosch Csoportba, az megszűnt kizárólag szabadkainak lenni, de ezt egyik tag sem bánta, mindenki rábólintott Attila felvételére.

1972-ben közösen létrehoztak egy alternatív szamizdat kiadványt, a Mixed-Up Undergroundot, a kiállításon Attila ide készült műve is látható. Szombathy Bálint röviden elmesélte a szamizdat kiadványok történetét. A Mixed-Up Underground az eredeti A4-es formátummal ellentétben sokkal nagyobb volt, plakát nagyságú, hiszen ilyen hulladék papírhoz tudtak hozzájutni a Forum Könyvkiadóban. 

— Az volt a gond, hogy Bognár Antal, Danyi Magdolna verseket és szövegeket adtak át, melyeket mindenképp elolvashattunk volna a Híd folyóiratban vagy az Új Symposionban, így rájöttünk Attilával, hogy ez így nem fog menni. Én akkor már az Új Symposiont szerkesztettem, mely már önmagában véve elég radikális lapnak számított, nem volt igény még egy hasonló művészeti kiadványra. Jugoszláviában nem volt akkora dolog egy szamizdat kiadvány, mint sok országban, ahol az irodákban le volt zárva a fénymásoló, párttitkári engedélyt kellett kérni, hogy saját maguknak nyomtassanak. Nekünk szabad volt. Sőt, nekem volt egy saját, vegyi alapon működő kis fénymásolóm, melyet Ladik Katival közösen vettünk — idézte meg a régi időket Szombathy Bálint.

A beszélgetés filmvetítéssel folytatódott, hiszen Ótos András készítette Csernik legtöbb experimentális kisfilmjét, melyek közül néhány a kiállításon is látható, másik kettőt pedig a születésnapost ünneplő közönség is megnézhetett.   

Ótos András a filmek végén bevallotta, hogy ő maga sem látta őket a készítésük óta (az egyik kisfilm 1986-ban, a másik 1991-ben jött létre).

— Ezek a munkák akkor születtek, amikor a videózás még igencsak gyerekcipőben járt. Videókamerát szerezni sem volt könnyű, mi is csak kölcsönkaptuk. Attila számára is újdonság volt az, hogyan tud mozgóképpel is mesélni a papír és a ceruza után, így néhányan összeálltunk és kísérleteztünk. Ebben a két filmben még Slavko Matković volt látható. A Duett című alkotásnál megpróbáltunk kettejük arcából kihozni valami pluszt a videó segítségével. Én magam igyekeztem minél érdekesebben felvenni, főleg makrobeállításokkal dolgoztam.

A film alatt madárcsicsergés hallható, s mint megtudtuk, nem csak művészi elképzelésből került az alkotásba, hiszen a két főszereplő száját igen sok csúnya szó, káromkodás hagyta el a felvétel során, ezt váltotta a madarak csicsergése. A közönség soraiból elhangzott, milyen érdekes lenne megnézni az eredeti verziót is. Ezen mindenki jót nevetett.

— Két verzió van, igen, az eredetit is meghagytuk, pedig akkoriban nem nagyon lehetett másolni, hiszen minden egyes kópiával romlott a film minősége. Ebből sem készült túl sok, örülök, hogy ilyen jó minőségben megmaradt — egészíti ki a történetet Ótos András, s ahogyan a többi vendég tette, ő is megosztja a közönséggel megismerkedésük történetét.

— Amikor elkezdtem dolgozni a Magyar Szóban, Csernik már tíz éve ott volt a Képes Ifjúságban, egy emelettel fölöttünk. A szüleimet is ismerte, mi mindennap találkoztunk. Szerettem hozzá feljárni, csodáltam az alkotásait, s ő is lejött hozzánk, nézegette a fotóimat, beszélgettünk, így szoros barátság is szövődött köztünk.

A beszélgetés végén a közönség is megosztotta a művésszel kapcsolatos emlékeit, s felszólaltak a topolyai amatőr festők is, akik megköszönték, hogy Csernik immár 2008 óta segíti, vezeti és inspirálja a képzőművészeti csoport tagjait. Legvégül pedig a mindvégig csendesen, mosolyogva figyelő születésnapos vágta el néhány mondattal a beszélgetés fonalát, s invitálta vendégeit az asztal mellé. Ezen mondatok egyikével zárom én is a beszámolómat: „Sok helyütt voltak vitáim, nehéz volt elfogadtatni az emberekkel, hogy másként is lehet nézni a dolgokat, nem csak úgy, ahogy ők elképzelik.”