— Nem tudom, mi történik: vagy fakulnak az emlékeim, illetve csökken a kínzó honvágyam, vagy az itthoni táj vész bele lassan az elmúlás színtelenségébe — mondja elhomályosuló tekintettel a fiatalasszony —, de amikor hazajövök, azt látom, hogy egyre kopottabbak itthon a házak, délutánonként kihaltak a kapuk tövében korhadó fapadok, melyek régen a délutáni utcai összejövetelek színhelyei voltak. Elhalnak az idős, régi ismerősök — apám is elment már —, és lassan az enyészet martalékai lesznek a házak, az utcák, a fűvel benőtt árkok, melyekben remekül lehetett bújócskát játszani. Másrészt, ha a látogatásból hazaindulok, otthon egy teljesen más világ vár: mozgalmas, élettel teli, jövőt ígérő — már nem nekem, hanem a három fiamnak. Valahogy az ember megszokja az új környezetet, bármennyire különbözik is az itthonitól, különösen akkor, ha ott nem kell minden falat kenyérért vért izzadni.

Egy bácskai falu csöndesebb utcájában születtem. A családi házat az anyám az egyik nagynénjétől örökölte, apával évekig renoválgatták, mire olyan lett, amilyennek megálmodták. A szüleim dolgoztak, a húgommal iskolába jártunk, semmiben sem különböztünk az utcabeli munkáscsaládoktól. Mindketten jó tanulók voltunk, én az iskola mellett sportoltam is, imádtam az atlétikát, jelentős eredményeket értem el. Abban az időben itthon már javában folyt az ország szétrombolása, hihetetlen gyorsasággal ment tönkre minden körülöttünk, illetve vesztették el munkájukat a szüleim, és rongyolódtunk le anyagilag. Az apám jó hírű, aranykezű ezermester volt, számtalan közéleti személynek is dolgozott munkaidő után, így jutottak a szüleim arra az elhatározásra, hogy megkísérlik elintézni, hogy diákcsereprogram keretében kijussak egy időre Amerikába — legalább addig, amíg itthon le nem csendesednek az események. Az ötlet nekem is tetszett, annál is inkább, mert az edzőm is azt mondta, ha ez a terv sikerülne, azzal egy nagy lépést tennék a sportkarrierem, illetve az egyetemi tanulmányaim terén is.

Azt hiszem, nyolc hónap kellett, mire mindent sikerült elintézni. Sosem felejtem el a napot, amikor az egyik ismerősünk elvitt Budapestre, ahonnan az álmaim felé induló repülőre ültem. Anyám kisírt szemmel rakta a táskákat a csomagtartóba, miközben azt mondogatta: nem sírunk, kislányom, most elmész, hogy megvalósítsd a regényekben emlegetett amerikai álmot. Nagyon hosszú, egyenes utcában áll a szülői házunk, az autóból sokáig láttam a ház előtt összegyűlt szomszédokat. Végül már csak a kapuban levő, hatalmas koronájú fát láttam, és alatta egy piros pontot. Tudtam, az ott anyám a piros blúzában.

Eleinte egy családnál kaptam elhelyezést, onnan jártam iskolába, ott gyakoroltam az angolt. Az iskolaév befejeztével az egyik egyetem ösztöndíjat ígért, ha versenyezni kezdek a színeiben. Így lettem egyetemista, méghozzá menedzserszakon, melyről jószerével azt sem tudtam, micsoda. Az ösztöndíjból némi zsebpénz is maradt, melyből anyámékat segítettem itthon. Kollégiumi elhelyezést kaptam, a tanulmányi eredményem alapján szinte ingyenesen. Lassan megszoktam, hogy rendes holmiban járok, időnként vehetek magamnak márkás ruhát is, a sikereimet elismerik és jutalmazzák, illetve bárhová menjek is, emberszámba vesznek, megbecsülnek. Talán ezért jöttem olyan ritkán haza. Az előírt öt év alatt fejeztem be a tanulmányaimat, viszont már a negyedik éven kaptam egy állásajánlatot, azzal, hogy a diploma megszerzése után azonnal kezdhetek náluk. Ebbe a hatalmas ipari trösztbe jártam gyakorlatokra is.

Megismerkedtem a későbbi férjemmel, aki akkor már a vállalatban dolgozott. Az 1956-os magyarországi nemzedék leszármazottja. Amikor diplomáztam, megesküdtünk. Nagyon sajnálom, hogy az esküvőnkre nem jöhettek el a szüleim, mert még nem volt megtakarított pénzem, anyámék pedig álmodni sem mertek egy amerikai repülőútról. Terhes voltam az első gyerekkel, amikor hazajöttünk. Apám halála után anyám egyszer három hónapot töltött el nálunk, ám mindenáron vissza akart jönni. Állítólag apa sírja miatt. Megnyugvással tölt el, hogy a saját szemével láthatta, hogyan élünk. Ez nem dicsekvés, nem is a külföld imádata. Egyszerű ténymegállapítás, hogy a világon az egyszerű emberek is élhetnek normálisan — de úgy látszik, csak normális országban. Biztosan nem hangzik szerényen, viszont színtiszta igazság, hogy nekem sikerült megvalósítanom az úgynevezett amerikai álmot. Az pedig külön jó érzéssel tölt el, hogy ezért nem kellett emberhez méltatlan árat fizetnem.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com