Érdekes, hogy a templomtorony nem a főbejárat felett helyezkedik el, hanem az épület hátulján, az oltár felett emelkedik, „fordítva áll a templom”. A nép úgy tartja, hogy építői eredetileg két tornyot terveztek, ám az 1848/49-es forradalom és szabadságharc miatt a munkálatokat elhalasztották, később sem került rájuk sor — így maradt az ideiglenesnek szánt torony, s ezzel Bezdán egyedi templom birtokába jutott. És a szobrok is különlegesek benne: mindegyik fából készült, s a mester csodálatosan élethű vonásokat és tekinteteket faragott.

Kartali Róbert felvételei

Ft. Zélity Mihály bezdáni plébános tizenkilenc éve szolgál a faluban, ahogyan fogalmaz, egy évszázada. Jól ismeri a közösséget, bár meglepetések azért érik. Azt azonban ő sem tudja megmondani, mára hányan maradtak.

— Azt, hogy mennyi lakos van, nehéz megítélni, 2011-ben volt a legutóbbi összeírás, és azután kezdődött el a kitelepedés, a kiköltözés. Csak becsléseink vannak, mennyien maradtunk. Akkor 4700 volt a lakosság létszáma, azelőtt nem sokkal pedig 5500. Még csak feltevésekbe sem merek bocsátkozni. Azt viszont érezzük, hogy nagyon kevés a fiatal. Ha azt kérné, mondjak tíz huszonéves fiatalt, aki itt van (Tízet? Igen, tízet.), nagy gondban lennék, hiszen van, aki kint tanul, máshol dolgozik, ám hazajár, és van, aki kint is maradt. A magyar osztályokban kezd normális létszámmá válni a hét-nyolc fő, ami szörnyű. Számolgattam, hogy jövőre tíz gyerekkel kevesebb lesz a hittanórán, hiszen most tizenheten járnak nyolcadikba, jövőre viszont nyolcan indulnak elsőbe. Régen, ha valaki meghalt az idősek közül, a templomban egy darabig láttuk az üres helyet, de aztán valakit megszólított az Úr, elkezdett templomba járni, és odaült a helyére. Most már egyre több üres hely marad. Nem panaszkodok, mert szépen járnak még az emberek, örüljünk annak, ami van, ám rettenetesen látszik a fogyatkozás. A családok szétszakadnak, érdekes jelenségnek vagyunk tanúi, egyre több ember lép fel a közösségi hálóra, egyre többen tanulják meg használni a számítógépet — merthogy kapcsolatot szeretnének tartani a gyermekeikkel, szeretnék látni az unokáikat, akik nincsenek itt. Mi, akik itt vagyunk, próbálunk minden ünnepet megtartani, összefogni, alkalmat találni arra, hogy találkozzunk, vigadozzunk, továbbra is megvannak az esküvők is, keresztelők, temetések, születésnapok. Bár megcsappantak, itt-ott vannak bálok is. Élni kell. Minden helyzetben.

A plébánossal arról is beszélgetünk, hogy nehéz, de nem lehetetlen megszólítani az embereket, mert mindazt a munkát, amelyet eddig 4700 vagy 5500 ember látott el, most sokkal kevesebbnek kell elvégeznie.

— A mindennapokban is sokkal több feladat hárul egy-egy emberre, mint valamikor. Egy mestert találni sokkal nehezebb, behívni embereket ugyancsak. Persze vannak még, akikre mindig lehet számítani, ám ők is elfoglaltabbak meg idősebbek, a fiatalok viszont hiányoznak. Hála Istennek, egyelőre megvagyunk a plébánián, még mindenki a helyén van. A délutáni misét korábban tartjuk, délután 4 órakor, világosban, amikor az idősek még el mernek jönni. Próbálunk gondolkodni és gondoskodni arról, hogy ne legyen kellemetlen annak, aki még el szeretne jutni, igyekszünk alkalmazkodni a valósághoz.

Advent első fele Krisztus urunk újravárásának az időszaka, a másik fele pedig az úgynevezett kis Jézus várás. Az első részre különösen könnyű vonatkoztatni az adventi jeleket: a csendet, elcsendesülést, magunkba fordulást, várakozást, visszahúzódást, hiszen egy számunkra ismeretlen dologra várunk, Jézus Krisztus tanítása ugyanis noha mutat rá, nem mutatja meg egészen, milyen is lesz az ő második eljövetele — magyarázza a plébános, és hozzáteszi, a második rész az, amit az emberek a legjobban szeretnek, az összes ünnep közül a legkedvesebb: a család, a szeretet ünnepe. S rögtön hozzáteszi: az a baj, ha megadjuk magunkat a társadalmi irányvonalnak, ha a vásárlásban merülünk el, nem pedig a lelkiek rendbe szedésében.

— Egy külső adventi koszorút szoktunk készíteni, minden szombat este gyertyagyújtás van, 50-60 ember összejön, fiatalok, idősek, férfiak, nők. Van egy kis program, utána teázunk, forralt borozunk, elbeszélgetünk — ez is egy alkalom, hogy találkozzunk. Az emberek a hajnali misét is szeretik. Nálunk nem 6, hanem 7 órakor kezdődik, a hangulat kedvéért a fényekkel játszunk a templomban, nem gyújtjuk fel az összes fényforrást, így amikor véget ér a szentmise, az ember kimegy a világosságra. Az emberek szeretik a készülődést. Bár igaz, hogy a fiatalok már nem annyira. Itt érzek egy hiányosságot, mely nemcsak az adventi készülődésben mutatkozik meg, hanem minden téren. Az idősek ne bántsuk a fiatalokat jelszóval nem adják át a szokásokat, nem terhelik őket, hiszen azt hallják tőlük, hogy ne mondd meg nekem, mit csináljak, mikor keljek, mit tartsak be. Nem olyan már, mint régen, amikor ha a szülők nem értek rá, a nagyszülők adták át a hagyományokat. Itt van nekünk nagy szerepünk a hitoktatásban, a gyerekekkel készülődünk, már várják őket a kifestők, kartonból adventi koszorút csinálunk, továbbá adventi kalendáriumot, Mikulás- és betlehemi szobrocskákat, hogy érezzék a készülődést meg azt, hogy ez az időszak más, mint a többi. Betlehemi fény is érkezik minden évben, 100-150 ember viszi haza — az éjféli mise előtti napon osztjuk ki, őrzik otthon, és ezzel jönnek az ünnepi misére.

Nem szabad rutinná válnia az ünnepnek, hiszen bennünk van a várakozás — hangsúlyozza.

— Az adventi időszak négy hétből áll — hit, remény, szeretet, öröm. Az első vasárnapon azt mondom a híveimnek: elkezdődött, de még van idő, készülj. A másodikon: elkezdődött, még van idő, de kevesebb, készülj, vigyázz. A harmadikon: elkezdődött, de már sokkal kevesebb van, mint a fele, vigyázz. S a negyediken: elkezdődött, és ha eddig nem, akkor most még van egy pici időd, hogy összeszedd magad. Az embert muszáj figyelmeztetni, mert önmagától nagyon nehéz megállnia, önmagának megparancsolnia, hogy foglalkozzon valami mással, mint a mindennapi rohanással. A külső körülmények arra késztetik, hogy rohanjon, csinálja, be kell szereznie, be kell vásárolnia, holott az ember sokszor nem is kívánja, megállna, de mindig attól fél, hogy lemarad. Pedig nem erről marad le, hanem pontosan arról, ami az érték. S amikor jönnek az emberek, s azt mondják, nem szeretjük a karácsonyt... (Ezt mondják? Hogy nem szeretik a karácsonyt?) Igen, a készülődést, mert belefáradtak. Különösen a fiatalok körében lehet ezt hallani. Persze ajándékot mindenki szeret kapni, ám a szokásokat betartani már megterhelőnek érzik. Karácsonyozni úgy is lehet, hogy leülünk az asztalhoz, megesszük a nagy ebédet, és mindenki megy a dolgára. De úgy is lehet, hogy együtt készülődünk, takarítunk, serénykedünk a konyhában — és végül meglesz az érzés, hogy a hagyományoknak is eleget tettünk, s a lelkünk is ünneplőbe öltözött. Számomra nagyon-nagyon jó élmény volt, amikor a nővérem egyik fia (azóta már nős, három gyerek édesapja), azt mondta, szeret hozzám járni, mert nálam igazi a karácsony. A család ugyanis nálam ünnepel, és itt megvan a karácsonyfa díszítésének ideje, a bejglié, készül a mákos guba, asztalra kerül az alma, a méz, az aszalt szilva. Nekem ettől (is) szép a karácsony. Az unokaöcsém nem nagyon szerette ezeket a kötött dolgokat, inkább szabályok nélkül él, így nagyobb öröm nem is érhetett, mint hogy egy fiatal ember megérezte az ízét ennek a készülődésnek. Most már a gyerekeit hozza hozzám, a kislány hatéves, s a pici ikrek, akik nemrég születtek, ők is jönnek az idén. Ez jó, egyrészt magamért, másrészt, hogy továbbadjam a hagyományokat.